„Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szánalmadat, irgalmadat miért vonod meg tőlünk? Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, és ne féljen téged? Fordulj oda ismét a te szolgáidhoz, a törzsekhez, melyek a te örök tulajdonod! Kis időre elfoglalták szent néped birtokát, szentélyedet ellenségeink taposták. Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem rólad neveztek volna el minket. Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek! Ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy ismertesd meg nevedet ellenségeiddel: reszkessenek tőled a népek, ha majd váratlanul félelmetes dolgokat művelsz: ha majd leszállsz, hogy meginogjanak előtted a hegyek. Soha senki sem hallotta, fülébe nem jutott, szemével nem látta, hogy volna isten rajtad kívül, aki ilyet tenne a benne bízókért.” (Ézs 63,15–64,3)

Minden család őriz egy családi krónikát, amelyet rendszerint közös ünnepeken, a terített asztalnál ülve nyitnak ki – gondolatban. Történetek kerülnek elő belőle, vidámak vagy szomorúak, régiek és újabbak, olyanok, amelyek főszereplői talán már régen előrement, ismeretlen családtagok. Mégis mindegyikhez közünk van, rólunk szólnak, nekünk szólnak. 

A mi családi krónikánkból való a következő történet: Unokatestvérem, aki 3-4 éves kislány lehetett akkor, csirkecombot ebédelt a keresztanyjánál, az én nagymamámnál. Nagymamám büszkén szemlélte az egyébként vékonyka kislány hirtelen jött nagy étvágyát és a gyorsan fogyó csirkecomb maradványait. A kislány pedig ette a húst, tömte, tömte, ahogy bírta. Hiába nyugtatgatta nagymamám, hogy egyen szépen, lassan, nem eszi meg előle senki, ő csak habzsolt megállás nélkül. Mígnem egy nagyobb falat a torkán akadt. Köhögni, fuldokolni kezdett, sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta a megakadt ételt. Nagymamám gyorsan cselekedett, mivel nem használt a hátütögetés, szakszerűen benyúlt a kislány szájába és kipiszkálta a keresztbefordult darabot. A nagy ijedtség után jött persze a dorgálás is, hogy ugye nem szabad ilyen mohón enni, mert lám, meglesz a következménye. De jött a frappáns gyerekválasz is: Ha látta, hogy túl nagy nekem, és úgysem tudom lenyelni, miért nem vette el tőlem? A történetnek ezen a pontján tör ki rendszerint a nevetés, majd gyorsan eszébe jut valakinek egy másik eset a családi gyűjteményből, és folytatódik a mesélés. 

Ézsaiás könyvének szavai, a fogságba jutott nép szabadulásért könyörgése felidézte bennem ezt a családi történetet, és nem hagy nyugodni a végén naivan feltett gyermeki kérdés. De tényleg miért? Miért nem vette el, ha látta, hogy szavainak nincs foganatja? Ha látta, hogy itt akár baj is lehet? Miért hagyta, hogy folytassa az evést, miért nem avatkozott közbe? 

Hiába csukom be a családi krónikát, újabb kérdések sorakoznak: Hol a ránk bízottakért való felelősség határa? Mikor kell engedni, hagyni, és mikor kell akár drasztikusan közbeavatkozni? Kell-e a saját, akár elrettentő tapasztalat, vagy elég, ha megfogadjuk a tanácsot, ha elhisszük másnak, hogy egyes tetteknek mi lehet a következménye? És miért vágyunk egyáltalán határokat feszegetni, más utakat felfedezni? Miért nem maradunk meg a biztonságos közegben, miért nem tudunk bízni abban, hogy aki felelős értünk, az a javunkat akarja?

Mert kár tagadni, az élet tele van nagy falatokkal: egy feladat, amelynek elvégzésére nem biztos, hogy alkalmasak vagyunk, egy váltás, amire talán nem készültünk fel eléggé, váratlan élethelyzet, amely meghaladja az erőnket, nehéz döntés, amelyben ide-oda billeg a mérleg nyelve. De gyakran még a vágyott, a jónak, könnyűnek tűnő is túl nagy falatnak bizonyul, amivel nem tudunk megbirkózni. És ilyenkor jön a fuldoklás. Ki ne ismerné a bénító, torkunkat fojtogató érzést, amitől nem tudunk szabadulni, és ami egyre kilátástalanabb helyzetbe taszít? Hányszor éreztük már magunkat zsákutcában, amikor kikerülhetetlen problémák torlaszolják el a továbbvezető utat, vagy éppen olyan mélységben, ahova bár apró lépések tudatos egymásutánjával kerültünk, önerőből mégsem tudunk kijutni. De tisztázatlan kapcsolataink is elszívják az erőt, a levegőt, amikor nem megy a megbocsátás, a továbblépés, az elfogadás, a másik terhének hordozása, a szelíd szeretet. Milyen jó lenne, ha egy mozdulattal elhárulna az akadály, elegendő lenne egy határozott beavatkozás! Ha jönne valaki, aki tudja a megoldást, és gyorsan cselekszik, ha lenne valaki, aki megszabadít a fojtogató vergődésből, aki kisimítja az elakadásainkat. Milyen jó lenne!

Erre várunk. A szabadulásra. Erre vártak, ebben reménykedtek, ezt kívánták mindennél jobban azok, akiket Ézsaiás vigasztal: van remény a hazatérésre. Hiszen utak épülnek a pusztában, a görbe kiegyenesedik, minden egyértelművé válik. Azért, mert Isten beavatkozik, határozott mozdulattal, a végső megoldást kínálva. 

Erre várunk mi is, advent második vasárnapján. Arra, hogy Isten beavatkozik. A mi életünkbe is, és nekünk is utat mutat: a haza vezetőt, minket is erősít, a mi életünk egyenetlenségeit is elsimítja, enyhíti a torkunk szorítását, újra szabadon enged lélegezni és felemelt fejjel járni. 

„Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel fejeteket!” Egyenes derékkal és felemelt fejjel járva megvan a teremtmény szabadsága arra, hogy többet lásson a világból. Lássa az utat, és azt is, hogyan lehet arról letérni. Lássa a teremtett világ ajándékait, amelyeket jóra használni teremtett Isten, de amelyekkel ártani is lehet. Lássa a kert összes fáját, a kert közepére ültetettet is. 

Nem lehet mindent elvenni az embertől, amivel ártani tud magának, még ha sokszor egyszerű megoldásnak tűnne is. Nem lehet minden utat lezárni, hogy az Isten útján járjon. Neki kell azon elindulnia belső meggyőződésből. Nem lehet mindenre előre figyelmeztetni, magának kell tudni, hogy tetteinek következménye van. 

Ezért engedi a szülő, hogy a kíváncsi gyermek megérintse a forró cserépkályha falát. Ugyanezért adja ki az apa a tékozlóvá váló kisebbik fiúnak a vagyon ráeső részét. Engedi, mert kérte, mert menni akart. És éppen ezért hangzik mentegetőzésként az Ézsaiásnál olvasható két kérdés: „Miért engeded, hogy letévedjünk az útról? Miért engeded, hogy szívünk kemény legyen?” Még messzebbre menve: Miért engedted, hogy szakítsunk a fáról?

Felesleges kérdések, már akkor tudjuk, amikor kimondjuk őket, hiszen nem változtatnak semmin. Már megízleltük a tiltott gyümölcsöt, már más úton lépkedünk, már eltékozoltuk a vagyont, már be van töltve a hely a szívünk közepén. A „miért engedted?” már felesleges kérdésnek tűnik, amikor mi már döntöttünk, és már szüreteljük a gyümölcsöt, szenvedjük tetteink következményeit.

Közbe kell-e avatkozni? Ha nem elég a szelíd kérés, a féltő figyelmeztetés, kellenek-e a drasztikus tettek?

A válaszra várunk. Erre várakozunk most is, advent második vasárnapján. Mert valami készül, valami drasztikus, valami átformáló, valami mindent megváltoztató. Hiszen – és ezt már Ézsaiás könyvéből is kiolvashatjuk – nem volt elég a szelíd kérés, a tiltás, a féltő figyelmeztetés, a kőtáblára vésett parancsolat. Kellett valami más, valami másfajta közeledés, látható, tapintható, hallható tapasztalat: Testté lett és közöttünk lakott.

Bármennyire is feleslegesnek tűnik, mégis fontos megkérdezni: Miért engeded? Fontos, hogy ez a kérdés ott lebegjen előttünk adventkor is. Amikor még könnyű, sőt jóleső várakozni. Ez a várakozás még nem nehéz, sokkal inkább szájunk íze szerint való, mint a kereszt alatti, a húsvét hajnalig tartó. Ebben a várakozásban nincs benne a bizonytalanság félelme, a „mi lesz, ha…” gondja, csak öröm van, az új élet születése miatti öröm. De látunk-e már most addig, amikor újra kérdés lesz: „miért engeded ezt?” Amikor újra kérdés lesz a kertben imádkozva, a fájdalmak között a kereszten, kérdés lesz vér és veríték között. Mert valóban új életre várakozunk, de halál utáni újjászületésre, poklon át vezető feltámadásra. 

A kérdés tehát nem felesleges. A válasz pedig kinek-kinek személyesen adatik.

Reménység szerint személyes istenélményeink és elsimított kérdéseink után, magunk is ki tudjuk mondani: „Soha senki sem hallotta, fülébe sem jutott, szemével nem látta, hogy volna isten rajtad kívül, aki ilyet tenne a benne bízókért.” 

Ez lehet adventi várakozásunk hitvallása. Hiszen tudjuk, mire várunk. 

Pethő-Udvardi Andrea: 1983-ban született Celldömölkön. 2001-ben kezdte meg tanulmányait az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakán. A 2004/2005-ös tanévet a Gustav-Adolf-Werk ösztöndíjasaként Lipcsében töltötte. 2008-ban diplomázott, majd három évig a doktori képzés keretében folytatott tanulmányokat. 2010-ben szerzett diplomát a SOTE mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakán. 2011 óta szolgál az Őrimagyarósdi Evangélikus Egyházközségben, előbb segédlelkészként, 2015 tavasza óta másodlelkészként.