– Egyházunkban nem ritka, hogy a lelkészi hivatás apáról fiúra száll, szinte természetes, hogy a családban valaki továbbviszi a lelkipásztori szolgálatot. Ön miért választotta a teológiát, mikor érezte az elhívást?

– Az én felmenőim földművesek voltak, nálunk nem családi hagyomány a lelkészi hivatás, noha az evangélikus kötődés meghatározó. A bokodi gyülekezetben a nagyapám volt az első nem értelmiségi felügyelő, előtte mindig orvosokat vagy ügyvédeket választottak meg. Édesapám a gyülekezet gondnoka lett, majd bátyám szintén a felügyelői tisztséget vállalta el, tehát a családban a kereszténység, a templomba járás mindig az életforrása volt. Nagyon mélyen bennem van a szüleim felfogása az élet és a hit egységéről. Gyerekkoromban sokszor láttam, ahogy este – amikor nekem már rég aludni kellett volna – édesapám az ágy szélén imádkozott. Nem formaságból: szívből táplálkozott a hite. Noha ő erőteljes gazdaember volt, de nem magában bízott, hanem Istenben. Őrá is gondolva úgy éreztem, hogy a földműves rétegnek legtöbbet lelkészként tudok segíteni. Két nagy betegségen is átestem gyerekkoromban. Ha már megmentett az Úristen, akkor magának mentett meg, így én sem maradhatok tétlenül – ez jelentette a másik nagy indítattást a lelkészi pálya választásakor. Később rájöttem, hogy nem nagy dolgokról van szó, csak el kell végeznem a feladataimat.

– Nagyon kötődik a szülői házhoz. Bokodon is konfirmált?

– Hogyne, még az esküvőnk és a lelkészszentelésünk is ott volt.

– Feleségét is ott ismerte meg?

– Nem, a feleségem révfülöpi. Érdekes, hogy a szüleim jól ismerték az ő édesapját, aki a Bokodhoz közeli Szendről származik – Zsuzsánna nagyapja volt a szendi lelkész –, mi viszont csak a teológián ismerkedtünk meg.

– Aligha véletlen azonban, hogy az otthontól távol, Budapesten mégis egymás mellett kötöttek ki. A teológián megerősödött a szándéka a lelkészi hivatást illetően?

– Számomra a hit és a tudás sosem állt ellentétben. Egykori tanárom, a későbbi püspökünk, D. dr. Harmati Béla tanította, hogy nem ütköztetni kell, hanem összehangolni a világnézetet és a világképet. A világnézethez tartozik a hit, a világképhez pedig az ember táguló értelme.

– Hol indult a közös szolgálatuk?

– Az ordinációnk 1976-ban volt, engem D. dr. Ottlyk Ernő püspök szentelt fel, feleségemet később Káldy Zoltán püspök. Zsuzsa volt Magyarországon a hetedik lelkésznő, akkoriban ez még meglehetősen ritka jelenségnek számított. Nógrád megyébe, Galgagutára kerültünk, ez volt az első szolgálati helyünk. Feleségem volt a helyi lelkész, én pedig Balassagyarmatra jártam át kisegítő lelkészként. Az ingázás két évig tartott, majd Tabra mentünk, ahol tíz évet töltöttünk immár mint parókus lelkészek. Akkor szervezték át az egyházközséget, a helyi utak kiépítése után Tab vált a környékbeli, szervezetileg szétszórt leánygyülekezetek központjává, anyagyülekezetévé Tab és Környéke Evangélikus Egyházközség néven. Öt lelkésztől vettük át a szolgálatot, például az egykori anyagyülekezetbe, Somogydöröcskére Dombóvárról, Somogymeggyesre Kötcséről járt a lelkész. Tabon mindig is nagy volt a gyülekezet, a kántori tisztség megszűnte után több diakonissza – Nyáry Erzsébet, Szalajka Márta és Gyene Sára – is szolgált. Nyáry Erzsébettel történt egy érdekes eset. Az üdvösségről, az új világról beszélt az egyik alkalmon. Másnap aztán hívatták a járási hivatalba, hogy miért hajbókol az amerikaiaknak, miért népszerűsíti az Újvilágot… Furcsa világ volt, de Gyene Sára élete végéig Tabon maradt a gyülekezetben.

– Hogyan tudták megosztani a megnövekedett terheket és felelősséget?

– Feleségem volt a Tab környéki gyülekezetek lelkésze, én pedig a tabi anyagyülekezeté, de a szolgálatokat elosztottuk. Elkülönített, de nem elhatárolt volt a munkakörünk. A feleségem látta a környékbeli idősek magányát, gondjait. A fiatalok szinte mind Tabra költöztek. Zsuzsa hihetetlen érzékkel vetette bele magát a szeretetszolgálatba, itt kezdett el diakóniával foglalkozni. Gyakran megengedte, hogy az idősek a parókián megpihenjenek, amíg az autóbuszra várnak, vagy összegyűjtötte és kiváltotta a receptjeiket a gyógyszertárból. Arra már nem volt keret, hogy busszal vissza is vigye a gyógyszereket, ezért az átadást megszervezte a buszsofőrrel. Idővel aztán különböző problémák miatt az áthelyezésünket kértük, így kerültünk Kiskőrösre.

– A problémákat az államhatalom nyomása okozta?

– A „három T-ből” akkoriban még mindig csak a tűrt kategóriában voltunk, akadtak nehézségek. A helyi tanítóval volt igazán gond, azt hitte, mi kritizáljuk a munkáját, terjesztjük a rossz hírét. Persze ez nem volt igaz, de Marci fiam megitta ennek a levét. A másik gond Tabon a megfeszített munkatempóval volt. Kezdetben fiatalos hévvel vállaltunk mindent, de évek múlva beláttuk, hogy nem fogjuk bírni erővel. Kiskőrösön teljesen más helyzetbe kerültünk, nagy, tízezer fős gyülekezetben egy másik lelkész házaspárral szolgáltunk. Sok segítséget kaptunk, ott igazán a lelkészi feladatokra lehetett összpontosítani. Ezt az időszakot tartom talán a pályám legszebb részének. A szeretetmunka iránti elhivatottság a feleségemben itt újra fellángolt. Szervezett egy diakónia állomást. Négy nővérrel járta a tanyákat, házi istentiszteleteket tartott. Később Zsuzsa indította el és igazgatta a Jó Pásztor Evangélikus Szeretetotthont, amikor a lelkésztársunk egy éven át ösztöndíjjal Finnországban tanult. Eleinte csak huszonöt fővel működött, ma már ötvenen lakják.

– A következő szolgálati hely szinte hazai pályának számít…

– Igen, noha inkább csak Zsuzsának. A révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ lelkésze lettem 1999-ben, majd az igazgatói tisztséget is betöltöttem. Zsuzsa először kővágóörsi, majd kapolcsi lelkész lett, viszont egyikünket sem iktatták be. Kicsit felemás volt a helyzetünk, így két év után Zalaegerszegre mentünk. Tizennégy évig szolgáltunk ott, én Zalaegerszegen, a feleségem pedig – mint önálló parókus lelkész – Pusztaszentlászlón. A diakóniai munkát Zsuzsa itt sem hagyta abba, részt vett a Támasz Szociális Alapszolgáltatási Központ tevékenységében, valamint – két nővérrel – megalapította a Nádasdi Evangélikus Diakóniai Központ leányszervezetét.

– Milyen üzenetet küldene a mostani lelkészeknek, teológusoknak? Hogyan összegezné feleségével közös pályáját?

– A lelkészi szolgálat alapvetően minőségi munka. Nyugdíjba vonulásom egyik oka, hogy a hitoktatással ez mennyiségi munka lett. Nagyon féltem a fiatal lelkész testvéreimet. Mire jut idő a heti tizenöt hittan óra mellett? Mikor lesz idejük, hogy elolvassanak egy írást egy fizikustól, aki az anyagról elmélkedik, vagy egy biológustól, aki az élet keletkezését kutatja, vagy egy matematikustól, aki a végtelenről töpreng? Mikor lesz idejük szépirodalmat, pszichológiát és legfőképpen teológiai szakirodalmat olvasni? Én még úgy tanultam dr. Groó Gyula professzor úrtól, hogy egy igehirdetésre hétfőtől szombatig napi két órát készüljünk, azaz tizenkét órát. Minden igehirdetésemet leírtam. Erre az indítást Hafó bácsitól – azaz idősebb dr. Hafenscher Károlytól – kaptam. Ő azt mondta: aki nem tud beszélni, de leírja az igehirdetéseit, az megtanul beszélni, aki pedig szépen beszél, de nem írja le, ellaposodik. 2000-től már számítógéppel írtam a prédikációimat, és a korábbiak közül is sokat beszkenneltem, így óriási anyag áll a rendelkezésemre. Az utolsó három évben, ha ez nem lett volna, tán össze is roppantam volna. Zsuzsánnával végiggondoltuk a szolgálatunkat: csak hálával tudjuk összegezni a harminckilenc évet. Összehasonlítottuk a lehetőségeinket a kortárs pedagógusokéval, mérnökökével, orvosokéval. Mi huszonnégy évesen önálló parókiára kerültünk. Igaz, nagyon leharcolt állapotban volt. Emlékszem, a bennünket meglátogató Sztojanovics András megkérdezte: itt a falból nem folyik víz? „De igen – feleltem neki –, egy méter magasságig mindenütt.” Karácsonyra már egy gyönyörű szoba-konyhás lakásunk volt. Mire lányunk, Etelka megszületett, már három szobánk volt. Szolgálatunk a tiltottból a tűrt, végül a támogatott kategóriába került. Az igazsághoz tartozik, hogy valójában kezdettől megvolt a társadalmi elismertségünk is, nem beszélve a gyülekezetben kapott tiszteletről. Ez idő alatt mi a szolgálatnak alávetettük a családi, a baráti kapcsolatainkat, a szabad időnket, még az egészségünket is. Most magunkra és természetesen a családra is több időnk és erőnk marad: Etelka lányunktól négy unokánk született, nagyszülői teendő van bőven. Kedves igém, amelyet a lelkészi pályámra is érvényesnek érzek, Lukács evangéliumából való: „Ezért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt”. (Lk 17,10) Mindezeket összevetve, Isten áldó kezében éreztük magunkat. Újra és újra átéltük, hogy az Úr megőrzi az övéit.