KARÁCSONYRÓL ÉS A PANASZKODÁS LUXUSÁRÓL

Karácsonyról panaszkodni szeretünk leginkább. Néha hajlok a gyanúra: bármely más kelléke elmaradhat, csak ez az egy nem. A panaszkodás.

Mert halálra dolgozzuk magunkat, mire beköszönt. Mert nagy családi egymásra találás helyett inkább a nagy összeveszés alkalma. Mert már a templomi énekek sem a régiek. Mert giccses konzumhadjárattá vált. Mert tömeg van. Mert üzletet csináltak belőle. Mert szirupos dalocskák szólnak mindenütt jelenlévő hangszórókból. Mert a nagy bevásárlások árnyékot vetnek karácsony igazi tartalmára. És mert el van rontva. Elrontották. Valakik, valamikor, nekünk.

Mit keresünk tulajdonképpen? Karácsonyt vagy azt a romantikus és tökéletes álmot, amiben minden van és minden hibátlan: van gyerek és család, benne mindenki úgy érez és úgy viselkedik, ahogy kell. Van béke és szeretet, van hó és kandalló, rendíthetetlen hit és forró imádság, ételek és italok, finoman, de nem az első helyen; családtagok csupa jóindulattal – gyermekkorunk talán-igaz-se-volt óriási fehér havai, amelyek nem váltak sáros, olajos, büdös latyakká, hanem örökké fehérek maradtak.

Ha karácsonyt keressük, el kell felejtenünk ezt a fényes romantikát. Karácsonykor gyermek született – ez az élet tán legnagyobb csodája. De ez a gyermek messze az otthonától látta meg a napvilágot, mert szüleit császári parancs kényszerítette útra.

Ajtót nem nyitottak neki, még az átmeneti szálláson sem kapott helyet. Első útja a menekülés volt, üldözők elől, idegenbe. A gyermekben megláthatjuk Isten legnagyobb ajándékát, és ugyanakkor tudjuk, hogy nemcsak egészséges gyermekek élnek, hanem betegek is. Gyermekek éheznek, sőt éhen is halnak. Gyermekek kiszolgáltatottságával felnőttek vissza is élnek, tudunk megvert és elhagyott gyerekekről is.

Karácsony mégis a Gyermek ünnepe, aki azért lett gyermekké, hogy támasza legyen küzdő és szenvedő gyermekeknek. Kicsinyeknek és nagyoknak is. S hogy megtanítson szenvedést enyhíteni és mindenek ellenére boldogságot teremteni. Karácsonykor egymást érik a mentesítő vonatok, rendkívüli buszjáratok indulnak, és nagy a forgalom az utakon. Karácsonykor mindenki útrakel. Családot keres vagy azt pótló közösséget.

Karácsonyt mindenki igyekszik családi körben ünnepelni. De vajon a család valóban mindig mosolygós és barátságos és feltétel nélkül befogadó? Nem.

Minden család életében vannak csúcspontok és mélységes mélyek. Békés és viharos időszakok. De a mélypontokon sem szűnik meg család lenni! És vannak mély, nagy különbségek is: léteznek szerencsésebb sorsú és adottságú, és vannak nyomorúságos családok is.

Nehogy az történjen velünk, hogy miközben festett egek és gyenge filmek tökéletes családját sóvárogjuk, elveszítsük szem elől a mi földi, töredékes, sok bajjal, hibával küszködő és épp ezért rengeteg szeretetet igénylő családunkat! Meg ne történjen, hogy idillit várva a valóságosat nem becsüljük. Nem óvjuk, és nem ápoljuk. Nem szeretjük. Örüljünk bizony mindenkinek, aki érkezik, aki telefonál, aki ír, aki leül, aki vacsorázik, aki ajándékot bontogat, aki bármi jelét adja annak, hogy összetartozik velünk.

Mert karácsony a család ünnepe. Az a Gyermek, aki bármilyen csatornán közénk érkezhetett volna, mégis családba született, ajándékozni jött. Például mindannak a jónak felismerését, amelyet minden erényével és bajával együtt az én családom ad nekem és vár tőlem. Karácsony a béke ünnepe. Az egész föld békéjét éneklik az angyalok, akik bejelentik, hogy Megtartó született, az Úr Krisztus, a Dávid városában.

És szeretnénk, ha béke lenne. Legalább karácsonykor – szoktuk mondani. Csodadolog átélni a külső csendet, a hótakarót, ami még a lépések zaját is felfogja és a lassan elhaló autózajt. És csodadolog átélni a lelkünket betöltő, karácsonyi békét. A lelkünk békéjét máskor is élvezzük, amikor megleljük. De soha olyan ízű belső békét nem tudunk átélni, mint karácsonykor.

Igen, azt hiszem, létezik karácsonyi béke. Más az illata, más az íze, mint bármely más napon. Annál jobban fáj minden békétlenség, erőszak, gonosz indulat, amit közelben-távolban, körülöttünk és legbelül megtapasztalunk. Vagy csak értesülünk róla. Pont mert a karácsonyi béke olyan varázslatos, alig bírjuk elviselni a gorombaságot és a békétlenséget ezen a napon.

A békés karácsonyi Kisded ünnepén. Annak ünnepén, aki nem maradt kisded, hanem maga is szembesült az erőszakkal. Aki megtapasztalta a kegyetlenséget. Sőt aki erőszakos halált halt. Mégis ő az, akiben Isten megmutatta, nem engedi, hogy az erőszaké és a halálé legyen a végső szó.

Akik ezt hiszik és átélik, azok a béke emberei lesznek. Boldog béketeremtők – ahogyan a felnövekedett karácsonyi Kisded a hegyen tanította. Karácsony keresztény ünnep. Azt az Istent ünnepeljük, aki egészen közel jött hozzánk.

Gyermekké lett – és benne van minden gyermekben. Családba született – és megújít minden emberi közösséget. Békét hozott – mert erőszakos halála nem lehetett az utolsó szava. Karácsony telistele van hamisítatlan keresztény üzenettel.

Semmi okunk nincs rá, hogy panaszok és vádaskodások hátterére vetítve ünnepeljük. Keressük inkább benne Isten minden körülmények között jelen lévő és ezért megtalálható szeretetét! Tévedés azt hinni, hogy ezt külső körülmények elronthatják és tönkretehetik. Vannak évek, hogy rengeteg jut belőle. Van, hogy morzsáit tudjuk csak élvezni. Van, hogy olyan nyilvánvaló, szinte kezünkbe tudjuk ragadni. Van, hogy sok gond és baj felhői mögül épp csak kivillan. De itt van köztünk, közel hozzánk, hogy fölemeljen, erőt adjon megélni a szépet és a csodát.

Ez a kicsi, színes füzet segítsen fölülemelkedni a meggondolatlan panaszkodáson. Segítsen igazi karácsonyi tartalmat találni – akár fényes, akár borús az idei karácsonyunk.

SZABÓNÉ MÁTRAI MARIANNA

A teológia szépségétől a mindennapi gyülekezeti életig – Beszélgetés Szabóné Mátrai Mariannával

A teológiai gondolkodás sokszínűségéről, a gyülekezeti életről, a közösségről, az ünnepnap értelméről és egyházi- és személyes jövőképről kérdeztük őt egy 2015-ben megjelent cikkünkben.

Szigorúan szubjektív teológiai reflexiók – Szabóné Mátrai Marianna a stuttgarti Kirchentagról

Rutinos Kirchentag-látogató vagyok. Normál esetben jegyzetfüzettel a hónom alatt rohangálok egyik helyszínről a másikra, mert ezt is, azt is látni-hallani szeretném, és nem lenne jó lemaradni valami fontosról. Stuttgartba másként készültem. Semmi spirálfüzet, semmi céltudatosság, nem fogok beszámolót írni. Amolyan műkedvelőként készültem, kritikus szakmaiság nélkül.