1986-ban kezdtem el tanulni az Evangélikus Teológiai Akadémián, s már az első tanévben megszerettük egymást Marikával. Az 1987–1988-as tanév azonban azzal kezdődött, hogy amikor felutaztam Budapestre, már aznap este megérkezett az expressz, ajánlott behívóparancs, így a következő egy évet a ceglédi laktanyában kellett töltenem. Több atyáskodó, szívvel-lélekkel tanító-nevelő és lelkigondozó professzorunk volt, köztük néhai dr. Fabiny Tibor egyháztörténész, aki különösen is szívén viselte a kapcsolatunkat. Kedvesen benézett a teakonyhába, ahol ketten voltunk, kicsit szomorkodtunk, búcsúzkodtunk, vacsorát készítettünk. „Hát akkor szalmaözvegy lettél?” – kérdezte Marikát, s mondott néhány biztató mondatot. 

Majd eltelt az egy év, s megkezdődött az 1988–1989–es tanév. Ebben az esztendőben is volt egy jelentőségteljes találkozásom Fabiny professzor úrral. Ebédelni mentünk, amikor megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem képviselni az Evangélikus Teológiai Akadémiát a 13. világifjúsági találkozón Phenjanban (Észak-Korea). Pozitív válaszom után megkeresett Lehel László, az akkori Ökumenikus Szeretetszolgálat vezetője, hogy a budapesti dél-koreai nagykövet szeretné, hogy koreai nyelvű evangéliumokat vigyek ki Észak-Koreába. Így, amikor bepakoltam az egyhetes útra, próbáltam a bőröndbe, táskákba elsüllyeszteni a háromszáz-négyszáz kis bibliai könyvecskét (Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát), de még két nagy nejlonszatyrot is megtöltöttem velük. Amikor a repülőgép leszállt Phenjanban, mindent rá kellett pakolni a futószalagra, hogy megvizsgálják, átvilágítsák. Persze tudtam, hogy tilos vallásos irodalmat bevinni az országba, elolvastam otthon a vízumigénylő lapot. De azt még nem tudtam, milyen veszélynek tettem ki magamat. Tehát minden ott volt a futószalagon, a nejlonszatyrok még el is dőltek, s potyogott ki belőlük a tiltott irodalom. S minden simán átment! Senki nem kérdezett semmit!

Máig nem tudom megmagyarázni, mi történt. Illetve: ha csak az immanens, látható, kézzelfogható világban hinnék, akkor nem tudnám megmagyarázni. De van egy transzcendens világ is. Lukács leír egy történetet az Apostolok cselekedeteiben Péterről, akit börtönbe vetettek Jeruzsálemben, mert állandóan Jézusról beszélt. Az Úr angyala viszont odalépett hozzá (Péternek ez olyan volt, mintha nem valóság, hanem látomás lenne!), s átvezette az őrségeken, s ő kijutott a börtönből. Szabadulása egészen valóságos volt, mert megjelent a gyülekezet istentiszteletén. Ez történt Phenjanban is, csakis Isten angyala takarhatta el a vámügyintézők, biztonsági emberek szemét, hogy aztán az evangéliumok célba jussanak. Csak itthon és később tudtam meg, hogy milyen keményen megtorolják Észak-Koreában, ha valakinél csak egyetlen Bibliát is találnak. Sokszor családjával együtt tűnik el az ország egyik vagy másik titkos munkatáborában az illető, ahonnan soha sem kerül elő élve (se holtan). 

Gyakran énekeltük ifiórákon azt az éneket, melynek refrénje Róma 8,31-et szólaltatja meg: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” Pintért Béla is énekelte az ovis családi napon legújabb énekét: „Az én Istenem erős, hatalmas Isten, nincs olyan, mit ő nem tehet!” S arról már nem is beszélünk külön, hogy erős vár a mi Istenünk! Ezek a szavak, mondatok, énekek nem szavak csupán, ez a valóság! Isten bármit megtehet: Veled is! Bármitől megvédhet – Téged is! S bármilyen nehézségben megtart! Mert mi szalmaszálak, „szalmaözvegyek” vagyunk, de ő az erős Isten!

Hogy mi történt a továbbiakban Phenjanban? Talán később elmesélem.

A szerző evangélikus lelkész.