–  Hogyan mutatná be saját magát? Ki az a Mező Misi?

– Doboz, a szülőfalum tíz percre van Gyulától. Tízévesen azt mondtam édesanyámnak, hogy zenész leszek. Isten tudta, hogy mi lesz az utam, akkor ezt én még nem láttam. Négyen vagyunk testvérek, és nagyon szegények voltunk. Mindenképp ki akartam szakadni ebből, a saját lábamra akartam állni. Minden nyarat végigdolgoztam. Az iskola utáni szabad idő nekem arról szólt, hogy zenéltem két cigány barátommal, akikkel megalapítottam az első zenekaromat. Az volt a neve, hogy a Három Amigo. Aztán Gyuláról felkerültem Budapestre. A zenekar miatt is, és a feleségem miatt is, aki rajongóból lett a társammá, a párommá, majd a feleségemmé. Ő pedagógusként dolgozott a fővárosban. Most már otthon van a gyermekeinkkel. Most a legfontosabb, hogy édesapa lehetek. Két gyermekem van, és most fog megszületni a harmadik. Ez mindennél fontosabb. Csak utána jön az, hogy zenész vagyok. Most, negyvenéves koromra lesz diplomám: teológus leszek. Amikor megtértem, úgy éreztem, hogy kötelességem minél többet megtudni a Bibliáról, a hitről, Istenről. Ezért iratkoztam be a Baptista Teológiai Akadémiára.

– Ön szerint Isten milyen zenét szeret?

– Én azt mondanám, hogy a countryt, mert minden nemzetnek, népnek megvan a maga „countryzenéje”. A teológián most vagyok harmadéves, és egy dolgozatban ki is fejtettem ezt a témát, illetve arról írtam, hogy szerintem Isten nem csak egyféle zenét szeret. Úgy gondolom, hogy Istennek tetszhet az is, ha heavy metalt játszunk, ha a szöveg és a tartalom megegyezik az ő evangéliumával.

– Igaz, hogy a médián keresztül érte el az Isten, amikor egy tévéműsorban volt zsűritag?

– Minden év végén van egy jótékonysági „cipősdobozkoncert” a Budapest Arénában, és az akkori rendezvényen a tévéműsorban fellépő gyerekek énekeltek. Szerveztek ennek egy sajtótájékoztatót, és ott ismerkedtem meg Szenczy Sándorral, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjével. Ő volt rám nagy hatással, és rajta keresztül hatott rám az Isten. Jelenleg is végzek szociális munkát a szeretetszolgálatnál. Járjuk az országot, olyan embereket, csoportokat keresünk meg, akik hátrányos helyzetben élnek. Legfőképp a fiataloknak igyekszünk segíteni, illetve példát mutatni. Magam is mélyszegénységből jöttem, és próbálom képviselni feléjük, hogy aki keményen dolgozik, annak megvalósulhatnak a céljai, álmai. Ez egyfajta motivációs segítség is.

– Tanult zenélni, vagy a családból hozta, amit tud?

– Otthonról hozom. Bánom, hogy nem tanultam zenét, de így alakult. Amit tudok gitáron, azt elloptam, ellestem másoktól. Amikor láttam, hogy valaki gitározik, akkor nagyon megnéztem, hogyan csinálja, „lefotóztam” magamban. Aztán otthon elővettem édesapám régi gitárját, és próbálgattam, magamat tanítottam. Ezt a tehetséget Istentől kaptam, és nem is tudok mit kezdeni azzal, amikor dicsérnek. Mert én ezért a világon semmit nem tettem, komolyan nem. Amit tudok, hiszem, hogy kaptam, és ezért hálás vagyok Istennek. Sokat imádkozom azért, hogy amit kaptam, azt jól használjam. Nem tudok mivel dicsekedni.

– Elmesélné, hogyan találkozott Istennel? Van ennek megragadható pillanata?

– Megtérésem pillanatára a mai napig emlékszem, pedig nem túl jó a memóriám. November tizennegyedike volt, amikor missziói munkára mentünk Kölkedre Szenczy Sándorral. Az utazás úgy zajlott, hogy ő beszélt, én meg hallgattam, és raktároztam a szívembe a dolgokat. Csodálatos volt az a nap, a beszélgetés, a szolgálat. Tizenötödikén reggel felébredtem, és egy teljesen új ember, valaki más kelt fel az ágyból. Megijedtem, de közben éreztem, hogy valami jó dolog történt velem, merthogy az az ember, aki tegnap lefeküdt, mára megváltozott. Több türelmem volt a feleségemhez és a gyermekeinkhez. A bűnbocsánat örömét megélni hihetetlen dolog. Az ember odaáll Isten elé, és azt mondja, hogy „itt vagyok, Uram, a bűneimmel, kérlek, bocsáss meg nekem, megbántam mindent tiszta szívből, és ezt leteszem eléd”. Bármilyen hihetetlen, de fürdés közben, a kádban éltem át ezt az örömöt. Másfél órán keresztül üvöltve bőgtem. Egyedül voltam otthon… Fantasztikus érzés. Mint amikor egy démontól szabadul meg az ember. Tudom, hogy mindannyiunk életében ott van az Isten, csak nem vesszük észre. A saját egóm azelőtt mindig felülkerekedett bennem, és azt gondoltam, hogy nekem aztán nincs is szükségem Istenre.

– „Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert a szegénynek lelkét megszabadítja a gonoszok kezéből.” [Jer 20,13; Károli-fordítás] Hogyan kapcsolódik önhöz ez az ige?

– Ez az ige szorosan kapcsolódik hozzám. Szeretem a különleges, egyedi dolgokat. Vettem egy vezeték nélküli mikrofont, s úgy gondoltam, hogy valamivel egyedivé teszem. Egy festő barátomat megkértem, hogy fesse rá az Úr Jézus képét. Kinyitottam a Bibliát, és ezt az igét pillantottam meg, úgyhogy ezt gravíroztattam bele a mikrofonba. Hihetetlen érzés, amikor az ember énekel, ott van fenn a színpadon, és vele van az Úr. Már nem azzal a szándékkal állok a színpadra, mint eddig, hanem egy imádságként fogom fel az egészet. Hogy Istenem, hálás vagyok azért, hogy adtál egy ilyen tehetséget, amivel embereket boldoggá tehetek. Teljesen más vetülete van most számomra a zenének.

– Tartozik a családjával valamelyik gyülekezethez?

– Gyülekezethez csak én tartozom, a feleségem sajnos még nem jutott hitre. Ezt pedig erőszakkal nem is lehet kikényszeríteni. Nekem az a vágyam, hogy minden vasárnap az Istenről és a családról szóljon. Vasárnaponként egyedül megyek a gyülekezetbe, a családom otthon marad. Szeretném, hogy együtt mehessünk, s hogy a vasárnap családostul az Istené legyen.

– Mi volt életének a legnagyobb nehézsége, lelki mélysége?

– Számomra anyukám halála volt az egyik legnehezebb helyzet, mert nagyon jó kapcsolat volt közöttünk. Az fáj, hogy anyu utolsó szavai ezek voltak: „Szégyelld el magad, kisfiam, hogy itthon vagy, és nem jössz el meglátogatni engem.” Ehelyett én a bulit választottam. Édesanyám úgy hunyt el, hogy az én szobámban fel volt kapcsolva a villany, mert várt engem haza. Éveken át nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy nem mentem haza, nem voltam ott… Ekkor még nem voltam megtért, hívő keresztény. Ha újrakezdhetném, sok mindent másképp csinálnék.

–  És melyek voltak eddigi életének legszebb pillanatai?

– Van úgy, hogy nézzük feleségemmel a gyerekeket, ahogy esznek, és elkezdünk könnyezni, pedig nem csinál semmit a két gyerek, csak eszik… Nekem ők a minden. Én elkezdtem egy másik úton járni, és tudom, nem azzal kell foglalkozni, hogy ki mit gondol rólam, mert a legfontosabb, hogy én az Isten szemében milyen vagyok. A leggyönyörűbb az, hogy Isten szemében tényleg egyformák vagyunk. Valóban nincs különbség ember és ember között. A koncerteken a Vidéki sanzon című számunk alatt mindig lemegyek a közönség soraiba, és kezet fogok az emberekkel. Nem vagyunk értékesebbek, mint mások, és bízom benne, hogy ott fenn, az Isten örök országában majd egyaránt helyet kapunk.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2017. április 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.