– Az egyházkerület lelkészeinek tartott munkaévkezdő istentiszteleten így fogalmazott: „Európa elsősorban nem a menekültektől, hanem elveszített értékeitől kell hogy féljen.” Miben látja ennek az értékválságnak a megjelenését?

– Elsősorban a félelemben. Európa elveszítette azt a fajta – szellemi és lelki értelemben vett – erejét, mely az évszázadok során összetartotta. Itt elsősorban a kontinens egyik fundamentumára, a keresztény alapokra és erkölcsre gondolok. Az antikvitás, a görög, hellén kultúra is elvitathatatlanul az európai kultúra részét képezi, emellett azonban másik pillérként ott van a zsidó-keresztény kultúra is. A hétköznapjainkból látom eltűnni ezt a fajta alapot.

– Mik ezek a megroppant alapok?

– Gondolhatunk az erkölcsre, az adott szó becsületére, vagy arra, hogy az olyan krisztusi gondolat, mely az önfeláldozás kultúráját jelentette, mára háttérbe szorult. Gondoljunk a gyermekvállalásra, ami nem áldozat, hanem éppen az emberi élet egyik kiteljesedése. Mégis, minél fejlettebb egy ország, annál kevesebb gyermeket vállalnak a családok. Ma minél tehetősebb valaki, annál jobban önmagának szeretne élni. Minél több pénze van, annál inkább saját magára akarja azt áldozni. Nem egy Nyugaton dolgozó barátom elbeszéléseiből tudom, fiatal munkatársaik számára elődleges az, hogy milyen autót akar vásároljanak, hova menjenek pihenni, ugyanakkor nem szégyellték azt mondani, hogy házasodni, gyermeket vállalni nem akarnak, hiszen akkor oda lesz a jólét, amit addig megtermelt ….
Amikor az áldozat kultúrája ennyire hiányzik az emberek mindennapjaiból, ott baj van. Ennek szekuláris vonzata is lehet, hiszen nem kell ahhoz Krisztust követőnek lenni, hogy evidens legyen: európai polgárként áldozatokat hozok másokért, mert magam is azért lettem valakivé, mert elődeim is áldozatokat hoztak. A mai menekültkérdés vonatkozásában ennek feszültségét tovább növeli, hogy miközben félünk a hozzánk érkezőktől, közben nem véletlen, hogy Európa hívja be az embereket, ugyanis szüksége van az olcsó munkaerőre. Több európai meghatározó politikus nyilatkozik úgy, hogy bizonyos számú bevándorlót szívesen fogad a kontinens. A népvándorlásnak is ez az egyik oka. Mindehhez ugyanakkor hozzáteszem, hogy Európa jólétét nagyrészt azoknak a szegény országoknak köszönheti, ahonnan ezek az emberek elindultak, mert a korábbi évek gyarmatosításai során ezektől a jólétben élő országoktól rengeteg értéket vittünk el…

– Európán belül az egyház jelenléte olyan hálózatosságot feltételez, mely az értékválság tekintetében önmagunknak, egyháztagoknak jelenthet egy olyan felkiáltójelet, mely azt feltételezi, hogy maga az egyház fordul el önmaga értékeitől, vagy nem képviseli azt teljes mellszélességgel…

– Ezzel teljes mértékben egyetértek! A hálózatosságra utalva láthatjuk, hogy szembe kell néznünk azzal, hogy Európában a keresztény gyülekezetek erőteljesen fogynak. Finnországban először gazdaságilag, aztán területileg is összevonják a gyülekezeteket. Idehaza társítjuk a gyülekezeteket, hogy egy lelkész – a fenntarthatóság jegyében – több települést is ellásson. Mindez demográfiai okokból is következik, de az is az oka, hogy az egyház is átveszi a világi értékeket.
Ferenc pápa úgy fogalmazott, hogy „új bálványok jöttek létre. Az aranyborjú imádata a pénz kultuszának szívtelen alakjában éledt újjá.” Én itt az egyházi döntéshozást is óvatosan megemlíteném. Nagyszerű, hogy fejlesztéseink vannak – én magam is több egyházi fejlesztésben részt vettem –, de miközben az egyház vállalkozik és próbálja a megmaradt infrastruktúráját – nagyon helyesen – a kor színvonalához igazítani, eközben olyan gondolatokról mond le, ami az alapját jelenti.

– Mit tekint az egyház fő feladatának?

– Az egyház elsőrendű feladata az, hogy a lelkekkel foglalkozzon, a lelkeket építse és Krisztust képviselje! Az igét hirdesse. Annak kétféle formájában: törvényként, ami megítéli a bűnt, a helytelent, és evangéliumként, mely örömöt, felszabadulást hoz a Jézus által szerzett bűnbocsánatban. Mindezt határozottan, a korszellemmel szemben is cselekednie kell! És itt nem a kor színvonala ellen beszélek, (az új technikai vívmányokban rejlő lehetőségekről), nyilvánvaló hogy ez is fontos, hanem azt hangsúlyozom, hogy a tartalom mindig prioritást kell hogy élvezzen. Úgy érzem, ma éppen ettől félünk…

– Az egyháztörténet számos példát mutat arra, hogy elődeink a kor kihívásait hogyan élték meg. Említene pozitív példát?

– Párhuzamot húznék a reformáció kori világ és a mai világunk között. Amikor Európát veszélyeztette a török – ami akkor egyben a kereszténységgel szembeni ellenséges kultúrát is jelentette –, Európa akkor is meg tudott erősödni, mert a lelki alapjai rendíthetetlenek voltak. A reformáció, azaz az alapokhoz való visszatérés olyan erkölcsi alapot adott a kereszténységnek, hogy ezt a fegyveres túlerő sem tudta ledönteni! Miután elvonult a veszedelem megerősödve jött ki belőle mind Európa, mind a kereszténység. Ennek értelmében ma egyetlen esélynek a krisztusi alapokhoz való visszatérést látom ahhoz, hogy ne kelljen félnünk. Amennyiben ez nincs meg, akkor viszont valóban van mitől tartanunk…

– A menekültek megsegítésében úgy tűnik, mintha a civil társadalom erősebben mozdult volna meg, mint a felekezetek. Ugyanakkor a krisztusi alap számomra olyan létbátorságot feltételez, mely egyházi és azon belül az egyes ember szintjén az elesettekkel való foglalkozást feltételezi...

– Azt remélem, hogy civil megmozdulások résztvevői között számos, a hitét a gyülekezetben is megélő ember van. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a gyülekezetek egy része jelenleg önmaga túléléséért küzd. Ezt a fajta külső áldozatvállalást bár meg tudja tenni, de ehhez szervezett formában, útmutatásra és irányadásra van szüksége.

– Miben látja az egyházi szerepvállalás lehetőségét?

– Lelkészi szolgálatom tapasztalata, hogy az akkor volt áldott, amikor a krisztusi lélekkel tudtunk – mind közösségi, mind egyéni szinten – fordulni a bajba jutottak felé. Miközben azzal vagyunk elfoglalva, hogy saját szervezetünket, infrastruktúráinkat, épületeinket rendbe tegyük, nem biztos hogy jut idő a fontosabb dolgokra. Elsősorban a mi feladatunk az lenne, hogy a lelkekbe öntsük a vigaszt, a bátorságot és tegyük késszé és alkalmassá az embereket arra, hogy ki-ki a saját helyén azt a picit meg tudja cselekedni, amit tőle Isten vár. Így feladatunk a lelkipásztorlás, az evangélium hirdetése, a világos, tiszta, olykor a korszellemmel szembemenő egyenes beszéd, de nyilván ez a fajta szolgálat súlytalanná válik akkor, hogyha nem követi példamutató élet.
Mindebben kulcsfontosságú szerepe van a központi szervezésnek, az országos egyházi döntésnek és a diakóniának, akik egyébként nagyon jól felismerve a problémát a maguk szerény módszereivel – önkéntesek toborzásával, adománygyűjtéssel – megpróbálnak segíteni. Ez a segítség ugyanakkor jelzés értékű is, hiszen a jövőben további hasonló problémákkal kell majd szembenéznünk. Elég a klímaváltozásra gondolnunk, ami a közeljövő fenyegető kérdését, kihívását jelenti.
Egyik lelkésztestvérem úgy fogalmazott, hogy néhány gyülekezetünk úgy viselkedik, mint az intenzív osztályon fekvő beteg: a túléléséért küzd. Tudjuk, hogy az a szervezet, aki önmaga túléléséért küzd, nem képes arra, hogy másoknak segítsen. A krisztusi alapokhoz való visszatérés egyben az alkalmassá és hitelessé válásunk feltétele is. Így tudunk ezekre a kihívásokra adekvát és jó válaszokat adni. Ez pedig csak önkéntesek bevonásával, a hitünk, krisztusi elköteleződésünk növelésével tud megvalósulni.