Száz éve született és harmincöt évvel ezelőtt halt meg az édesapánk. Azt gondolhatnánk, hogy a halála óta eltelt harmincöt esztendő elegendő volt arra, hogy egységes értékrend alapján alkossunk ítéletet az 1920-as és 1980-as évek közötti sorsfordító évtizedeket átélt, ezeket alakított, vagy éppen megszenvedett generáció cselekedeteiről. Figyelve az emlékezők írásait és az azokra születő reakciókat, be kell látnom, hogy az 1919-ben kialakult törésvonalak ma ugyanolyan mélyen osztják meg a magyar társadalmat, mint a húszas, negyvenes vagy ötvenes években. 

Nagyapám, Hautzinger Sándor olimpikon, Henley-regatta győztes evezős, budapesti középiskolai tanár a nagy háború első heteiben vonult be önkéntesként. A keleti fronton esett fogságba két évvel később. Hosszú éveket töltött szibériai hadifogságban. Az ország, amelybe 1920-ban haza érkezett nem hasonlított arra, amelyért hat évvel korábban hadba vonult. Felesége a közben nagyra nőtt kislányával orvos édesapja házában, a Torontál vármegyei Csatádon várt rá – immár Romániában.

Újra Budapesten kapott középiskolai tanári állást, újra evezett és itt született 1921. február 24-én Sándor fia – a harmadik ezen a néven. Nagyapa és testvérei az életüket ott akarták folytatni, ahol megszakadt. A székely hadosztállyal román fogságba esett, tényleges katonatiszt Guszti bátyja és tanár Sándor sógora is haza került addigra a háborúból. Özvegy édesanyjuk körül immár Budapesten lakott az egész Nyugat-Magyarországról ideszármazott elszegényedett protestáns família.

A cikk itt folytatódik.