A két napos országos amatőr színjátszó találkozó, hivatalos nevén Paál István Fesztivál második versenynapjára érkeztünk. A helyezést illetően nagy reményeket nem fűztünk a versenyhez, több okból kifolyólag sem. Egyrészt a legtöbb fellépő egész estés produkciót mutatott be, így nem voltam benne biztos, hogy a mi alig húsz perces darabunkat érdemes a versenyprogramban indítani. A másik ok, hogy nem diákszínjátszóknak hirdették a versenyt, hanem amatőr csoportoknak, sok éves színjátszó múlttal rendelkező felnőtt társulatoknak.

Ha a versengés nem is volt elsődleges célunk, ám szakmai zsűri és közönség elé lépni, megmutatni magunkat, az igen. Ahhoz túl sok munkánk van benne, hogy két előadás után eltemessük Jankulát. És mindehhez hozzátartozik, hogy van a PIF-nek egy sajátossága: minden produkciót szakmai megbeszélés követ. Elég magas elvárásoknak kell tehát megfelelni ahhoz, hogy pozitív visszajelzést kapjon egy-egy csapat. A zsűriben Matuz János író, rendező, forgatókönyvíró, a Vörösmarty Színház művészeti intendánsa, Börcsök Enikő Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, egyetemi tanár és Adorján Viktor író bírálta és véleményezte a látott produkciókat.

A Jankulával este negyed hatkor álltunk színpadra. Egyetlen kérésem volt a csapat felé: tét nélküli a meccs, hát érezzék jól magukat! Ezt maximálisan teljesítették. A közönség harsány nevetése tovább inspirálta a játékosokat, élvezet volt nézni őket. Az előadás végén távozó nézőktől is ezeket a mondatokat lehetett elcsípni: pont erre volt szükségünk így vasárnap estére, kár, hogy ilyen rövid volt, még elnéztem volna őket…

A szakmai megbeszélésen sem hiányoztak az elismerő szavak. Kerek, egységes produkció, minden szereplő végig szerepében maradt, hogy ez mennyire nem egyszerű, csak az tudja, aki már csinálta, szépen, érthetően beszéltek, jó a szöveg (a másutt gyúrjál gyalag-ot megválasztották a nap poénjának), remek a zene, a jelmezek. Letesznek három zsámolyt, és színházat csinálnak, satöbbi.

Örültünk a dicséretnek, de helyezésre nem számítottunk. Így, amikor a díjátadón kimondták, hogy a második díjat a Vajda Színjátszó Kör kapta, nem kis meglepetés ért bennünket. Hirtelen azt sem tudtuk, ki menjen átvenni a serleget. Erre nem volt forgatókönyvünk. Szerencsére, ennyi bizsergő exhibicionizmusban azért akadt erre önkéntesünk, úgyhogy nem maradt ott a díj.

Köszönjük Fehérvár, a lehetőséget, köszönjük Vajda, hogy lehetővé tettétek a találkozót! Ám legfőképp szeretném megköszönni Kiss Virágnak, Mester Dórinak, Kiss Áginak, Gáll Katának, Szűcs Lillának, Tóth Armandnak, Ugrai Daninak, Szrnka Artúrnak és Mravik Szabolcsnak munkáját!

A szerző a fiatalok felkészítő tanára.