Kvízkérdés lehetne: melyik a Föld második legnagyobb szigete? Alighanem csak a bennfentesek vágnák rá azonnal, hogy Új-Guineáról van szó, melynek a keleti része és számtalan kisebb sziget alkotja Pápua Új-Guineát. Egészen elképesztő, hogy 850-féle bennszülött nyelv és közel hasonló számú népcsoport található a mintegy 7 millió lakosú országban. Ott, ahol a népesség 18 százaléka él csak városokban. Ott, ahol rengeteg még ma is felfedezetlen növény- és állatfaj él. Ott, ahol négy évet töltött el a nyíregyházi dr. Bálintné Kis Beáta a családjával.

Harcos, lobbanékony emberek

– Ha most például a megyeszékhelyen megkérdeznék, mondjuk, száz embert, hogy mit tud Pápua Új-Guineáról, válaszaikat három csoportba sorolhatnám: „Hát, az meg hol van?” – csodálkoznának rám némelyek; „Az ember­evők földje!” – vágnák rá mások; de olyanok is akadnának, akik pontos tényeket kezdenének sorolni. Olyanokat, hogy egyetlen éjszaka alatt akár 250 milliméter eső is lezúdul; hogy pompás orchideák és káprázatos paradicsommadarak hazája; hogy végeláthatatlan kókusz­ültetvények földje; hogy az angol és a me­lanéz pidzsin a hivatalos nyelv; hogy harcos, lobbanékony, rendkívül hagyománytisztelő emberek élnek ott, akik az utcán méteres bozótvágó késsel járkálnak mezítláb; hogy a fővárost, Port Moresbyt nem lehet úton megközelíteni, és szinte nincs kövezett úthálózat.

Amikor a bajor evangélikus misszió felkérte őket, hogy vállalják el a 4 éves kiküldetést, a Bálint família sem tudott sokat az országról. Bár részt vettek egy négyhetes németországi felkészítő tanfolyamon, valójában el sem tudták képzelni, mi is vár rájuk 1996-tól 2000-ig.

– Hogy milyen végletesen más világba csöppentünk, azt már érkezésünkkor megsejtettük. Új lakóhelyünknek, Lae városnak (az ország második legnagyobb települése) a repülőtere akkoriban gyakorlatilag egy bodega volt, és az időt – amíg várnunk kellett a fogadásunkra kijelölt kollégára – a reptér mellett egy nagy fa árnyékában, a földön ülve töltöttük a semmi közepén szaunához hasonlítható hőségben.

– Kulturális sokknak nevezik azt az érzést, amit a következő hetekben (vagy inkább négy évben) átéltünk. Csak néhány példát ragadok ki. Az, hogy az asszonyok kizárólag a földön ülhetnek férfiak jelenlétében, csak apróság ahhoz képest, ahogy kihasználják és bántalmazzák őket. A másik törzsből valót meglopni, megverni vagy akár megölni nem bűn, sokkal inkább dicsőség, és ugyebár a fehér ember elég világosan nem az ő törzsükből származik. Az állandóan kátyúkkal, roppant pocsolyákkal tarkított földutakon mindennaposak a rablótámadások, ahol az utazók örülhetnek, ha csak a kocsijukat és holmijukat veszik el. A pápuák hite szerint elhunyt őseik fehér bőrrel léteznek a túlvilágon. Így el kellett viselnünk, hogy sokszor beazonosítottak minket, mint valamelyik felmenőjük szellemét. A gyerekek is szerettek volna meggyőződni a valódiságunkról, szóval ha csak tehették, igyekeztek hozzánk érni – legalábbis azok, akiket az anyjuk nem így fegyelmezett: „Ha rossz leszel, jön a fehér ember, és megesz!” A nagy termetű (igazán finomnak kinéző) kutyánkra először alkudni akartak velünk, majd amikor visszautasítottuk az üzletet, igyekeztek másként megszerezni.

Nem lennék igazságos azonban, ha csupa elképesztő dolgot írnék, hiszen sok jó barátra is szert tettünk, akikre ma is szívesen emlékezünk. Szomszédainkkal rendszeresen összegyűltünk a magas cölöpökre épített házunk alatt, és hosszasan beszélgettünk, énekeltünk gitárkísérettel a fülledt, párás estéken. Nagyon meghatódtunk, amikor kedves barátaink, Keokáék arra kértek minket, hogy legyünk a pici lányuk keresztszülei. Így történt meg, hogy Pápua Új-Guineán egy mára már tizenévessé cseperedett fiatal hölgyet Beáta Keokának hívnak, akinek annak idején az én nevemet adták.

Masszív, göcsörtös fatörzs

– Férjemet, Zoltánt, mint a harmadik világbeli munkában akkor már tapasztalt vízépítő mérnököt felkérte a bajor evangélikus misszió, hogy legyen a Pápua Új-Guineán folyó fejlesztési projektjük vezetője. Ez rengeteg viszontagságos utazással járt a csendes-óceáni szigetektől a közel 5000 méter magas hegyvidékig csónakkal, helikopterrel, kocsival vagy éppen az apostolok lován. Vízellátó rendszereket és függőhidakat tervezett és kivitelezett, közben a helyi emberek között élt, evett és aludt, és sokat beszélgetett velük az élő vízről is, vagyis Istenünk megváltó szeretetéről – említette dr. Bálintné Kis Beáta, aki egy személyben volt családi menedzser, beszerző, szakács, tanító, orvos és még sok minden más. Soha nem unatkozott, emellett angol nyelvet és retorikát tanított a helyi evangélikus teológián.

– Az akkor 12 éves Anikó lányunk és 10 éves Marci fiunk lelkesen készülődött a kalandos utazásra, és minden újdonság megismerésére. Ők Lae városában a nemzetközi iskolában tanultak angol nyelven az ausztrál tanterv szerint. Sok barátot szereztek a világ minden tájáról, akikkel ma is tartják a kapcsolatot – 24 különféle nemzetiségű gyerekkel jártak egy iskolába. Közben otthon tanultuk a magyar tanterv szerinti tárgyakat is.

Kintlétük négy éve alatt jobban megismerték önmagukat is.

– Az egyik következtetésünk az volt, hogy első látásra ne ítéljünk meg vagy el senkit, adjunk neki és magunknak is időt a háttér, a motiváció megismerésére. Nem csak az a helyes mód, ahogy mi itt, Európában kialakítottuk a dolgokat, hiszen sokféleképpen lehet ugyanazt csinálni. Egy-egy probléma megoldásához nem csak egy út vezet. Ezeket fel kell mérni és el kell fogadni mindaddig, amíg az nem jelenti saját meggyőződésünk és hitünk feladását.

– Azt is megtanultuk, hogy a fejlődést nem lehet megállítani. Egyetlen ország sem kívánja Földünk élő múzeumának szerepét betölteni. És ha talán – mint két malomkő között – fel is őrlődnek a kőkorszak és a 21. század között, vágynak a modern technikára, a divatos eszközökre még akkor is, ha nem volt idejük megtanulni velük élni.

Pápua-Új Guineában számtalan természeti csodával szembesültek Bálinték.

– Csakúgy, mint az embereket, ezen vidék természeti adottságait is egy masszív, göcsörtös fatörzshöz hasonlítanám. Pápua Új-Guinea meredek hegyei, mély völgyei, pöfögő vulkánjai, gyors sodrású folyói, áthághatatlan esőerdői és fekete, vulkáni homokos óceánpartjai lélegzetelállítóak, de nem barátságosak és nem járhatók. A mesés szigetek környékén viszont a Csendes-óceán mélye varázslatos, érintetlen korallvilágot rejt.

Hajdanán a természet látta el a gyér lakosságot élelemmel. Így a pápuák pontosan tudják, hogy melyik gyümölcs, gyökér vagy rovar ehető, és melyiket hogyan kell fogyaszthatóvá tenni. Az ott töltött négy esztendőnk végén a legnagyobb megtiszteltetésben volt részünk: úgynevezett mumut rendeztek búcsúztatásunkra. Ehhez bizony le kellett vágni egy becses disznót, annak minden részét befűszerezni, egyenként banánlevélbe csomagolni mindenféle ízletes zöldségekkel és gyökerekkel, majd megsütni egy földbe ásott, nagy kövekkel kibélelt lyukban, miután a köveket felhevítő parazsat eltávolították. A mumu igazi finomság!

„Kukka!” – ez a varázsszó

– Felsorolhatatlan nagyszerű élményben volt részünk, nekem mégis egy apró epizód marad a legemlékezetesebb. Egy kis szigeten, ahol egyáltalán nem volt édesvíz, a férjem, Zoltán a probléma megoldásán fáradozott. Éppen iskolai szünidő volt, így mi is vele tartottunk. Délután az óceán partján sétálgattunk a falubeliek népes csapatával, kerülgetve a mindenfelé cikázó kis rákok seregét. Csapatunk vezetője, egy „lapun papa” (öreg ember) rámutatott az egyik rákra, és anyanyelvén azt mondta: „kukka”. Illedelmesen megismételtem, majd továbbmentünk. Aznap este az egész falu összegyűlt a tiszteletünkre, nagy körben ültünk le a meleg homokra, középen tűz lobogott, énekeltünk. A csillagfényes éjszakában a Csendes-óceán felől meleg, sós szellő fújt, és a parti pálmák sejtelmesen susogtak. Én természetesen az asszonyok csoportjában üldögéltem, kis tengeri csigákkal kínáltak, recsegett a homok a fogunk alatt, ahogy kemény testüket rágcsáltuk. Egyszer egy rákocska szaladt el közöttünk. „Kukka” – mutattam rá a tűz fényénél. És akkor, ettől az egy szótól minden megváltozott. A pápua asszonyok felugrottak, kacagtak, mutogattak, lelkesedtek, és egyre ezt kiabálták: „Dispela meri i tok tokples bilong mipela!” („Ez az asszony beszéli a mi nyelvünket!”) Az, hogy szókincsem ezzel ki is merült, egyáltalán nem számított. Attól kezdve lelkesen meséltek nekem hosszú történeteket, vittek oda, ahová ők mentek, hiszen közülük valónak számítottam. Életem legkülönlegesebb barátnőiként őrzöm meg őket a szívemben.