A beszélgetések nem csak a felszínt karcolgatták: a legkülönbözőbb helyeken járva az a benyomásom támadt, hogy egyházunk a szó legjobb értelmében a mában él, hiszen bár különböző megközelítéssel és témaválasztással, mégis mindenhol érzékenyen, bátran és őszintén közelítettek a komoly kihívást jelentő kérdésekhez is.

A Galya színpadon kerekesszékes tánccsoport tartott bemutatót, a küldetés sátorban egykori elítélt bűnöző beszélgetett egykori nyomozójával, később ugyanitt az afrikai misszióval ismerkedhettünk. Az Ökumenikus Segélyszervezetnél a kapcsolati erőszakról és a valódi megoldási lehetőségekről volt szó, az Ökosátorban pedig az ökoépítészet új formáiról, mialatt egy másik helyszínen a vallás és a drog viszonyát latolgatták. Az egyetemi gyülekezetek kihelyezet campusán a tabunak számító témák teológiai és gyülekezeti feldolgozásáról vitáztak. A nap, így egyben a Szélrózsa legutolsó fórumbeszélgetésén pedig azt a kérdést latolgatták: vajon az egyház maga áldás-e?

A lelki alkalmak és az esti koncertek is szépen keretezték ezt a gondolati ívet: még teológiai értelemben véve is van abban valami szívmelengető, amikor Pál Feri, országunk egyik legnépszerűbb katolikus atyja a délelőtti előadáson a tettek erejét, a beszédet megelőző kommunikáció – az érzelmek, az érintés és a cselekvés – fontosságát hangsúlyozva az egybegyűlt evangélikus tömegek arcába mondja: összegyűlünk, szépeket mondunk, és az mi? Majd tizenkét óra múlva a ska-punk nyelven ugyanezt fogalmazta meg a legnépszerűbb és legzúzósabb evangélikus zenekar, a M.I.S.K.A. is: tettekre buzdító Érdektelenség című számukban közönyünket dörgölik az arcunkba, a társadalmi felelősségvállalásra, konkrét egyéni tettekre buzdítanak.

Nincs megoldás?

Az Ökumenikus Segélyszervezet reprezentatív felmérése szerint Magyarországon egy átlagos, harmincfős osztályban hat gyerek gondolja úgy, hogy nem beszélhet legszűkebb családjában arról, ami bántja. Legalább három gyerek érzi úgy, hogy nem szeretik otthon. Volt olyan osztály, ahol a gyerekek nyolcvan százaléka azt válaszolta, hogy nem szívesen megy haza iskola után. A gyerekek 30 százaléka válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy lehet-e a családon belüli problémákról beszélni. „A gyerekek hetven százalékának tehát az van a fejében, hogy nem kérhetnek segítséget, és egyáltalán nem is tudják, hogy hová fordulhatnának segítségért” – sorolja az elkeserítő számokat Rácsok Balázs a MÖS sátrában. Még inkább elgondolkodtató, amit a gyerekek otthonról hozott konfliktuskezelési mintáiról mond – szintén az ország középiskoláit járó programjuk keretében szerzett tapasztalatai alapján: a gyerekek egy-egy szituációs játék során remekelnek akkor, ha a konfliktusok elmélyítése a feladat, de egyetlen működő javaslatot sem tudnak felmutatni, amikor a megoldást kellene kitalálni például egy olyan helyzetben, amikor az osztályban a játék szerint lopás történik. „Megoldásként maximum annyi jut eszükbe, hogy halkabban beszéljenek, illetve az, hogy hívják az igazgatót. Az igazgató pedig – a szerepe szerint – hogyan oldja meg a helyzetet? Erőből: felpofozza és kirúgja az elkövetőt. Mi számít sikeres konfliktus-megoldásnak? Az, hogyha tekintélyből, erőből sikerül lenyomni a másikat, és így megtörténhet az, amit én akarok. Arról, hogy együtt működjünk, hogy neked is lehet jó, meg nekem is, arról, hogy mi a kompromisszum, nem szerzünk tapasztalatot.” Ezeket a mintákat otthonról hozzák a gyerekek, ami azt mutatja, hogy alapvető kapcsolataink egészséges működéséhez elengedhetetlen feltételek hiányoznak: a bizalom, az egyenlőség, a szeretet. Nem ez az alapnyelvünk. És hogyan lehet egy-egy ilyen vesztett, reménytelen helyzetből kitörni? Rengeteg munkával és kibeszéléssel. 

Építkezzünk földből és szemétből

Ezt a párhuzamot a szomszédos sátorban zajló beszélgetésen is megtalálhattuk: hogyan lehetséges az emberiség által termelt, nyilvánvalóan káros hulladék-tömegekből valami hasznosat, szó szerint építőt létrehozni? „Nem csak a tárgyainkra vonatkozik, hogy túl sokat halmoztunk fel belőlük és túl sok szemetet termelünk, amelyek nem hasznosíthatóak, hanem az építészetre is. Az ökoépítészet célja, hogy a talajból kivett anyagokat ne csak felhasználjuk, hanem körfolyamatokat hozzunk létre, olyan anyagokkal, amelyek lebomlanak – ekkor tudunk ökoházról beszélni” – mondja Varga Rita építész az ökoépítészet új formáiról szóló előadásában. Emellett a már meglévő hulladék felhasználása is új útja az építészetnek: műanyag flakonokból és földből is lehet hajlékot építeni. Hogyha pedig ökoházat szeretnénk, az csak kaláka-munkában megy, egyedül nem: nem csak a földdel való együttműködést, de sárdöngölés közben a közös, valóban építő munkát is megtapasztalhatjuk.

Bátran, hitelesen, óvatosan

Az egyetemi campus progresszív teológiáról szóló beszélgetése – Perintfalvi Rita katolikus teológus, Czagány Gábor református és Szlaukó Orsolya Szegeden szolgáló evangélikus lelkész részvételével – nem csak a témaválasztás miatt volt progresszív, de azért is, mert ezt a manapság bevett jelző jelentését, üzenetét – ha úgy tetszik az ezzel járó missziói irányultságot – latolgatták a résztvevők. Végül még az is felmerült: vajon átgondoljuk-e, hogy a progresszív irányzathoz köthető közéleti aktivitás, a falak lebontása milyen valós következményekkel, netán szakadásokkal járhat? Szlaukó Orsolya valós gyülekezeti tapasztalatait osztotta meg: „Nehéz a progresszió hangján szólni, mert az idősek másként gondolkodnak, mint egy friss teológus agy. Szeged a határátlépések latolgatásának jó és nagyon aktuális terepe. Gyülekezetünkben is érezhető volt a pánik: mi lesz, ha bejönnek az országunkba, elveszik a munkánkat és a nekünk fontos dolgokat, megerőszakolják a lányainkat stb. Lelkészként mit mondok, hogyan közelítem meg a kérdést? Hogyan lehetek hiteles ezekben a kérdésekben úgy, hogy ne riasszam el, ne háborítsam fel őket?” Érzékeny terep, de az a lényeg, hogy beszéljünk minden olyan témáról, ami érinti a gyülekezeti tagokat. Sok lelkész ezt nem meri vállalni: inkább fel sem vetjük a rázósabb témákat, nehogy konfliktus legyen belőle – foglalta össze a tanulságot Molnár Lilla lelkész, a beszélgetés moderátora.

Az emberek között, a világban találkozhatunk Istennel

A különbségeink sorolása helyett talán jobb lenne a közös feladatra és küldetésre koncentrálni, melyet Bartha István így foglalt össze a katolikus szociológussal, Kamarás István OJD-vel folytatott, Áldás-e az egyház című disputában: „A keresztényeknek valóban ki kellene vonulniuk a templomfalak mögül az emberek közé, hogy végre észrevegyék a világban Isten jelenlétét. Az itt felvetett kérdésekre a válasz az evangéliumban keresendő. Sokszor a járulékos butaság jobban látszik az egyházakból, mint az evangéliumi üzenet, miközben Jézus továbbra is jelen van, él és virul az emberek között, és továbbra is övé minden hatalom mennyen és földön. A vele való közösség az egyetlen járható út az egyház számára is.”

Kamarás István pedig, a reformáció 500. évfordulójának lehetőségeit latolgatva azt mondta: egy rossz Luther-kultusz eltakarhatja Luther lényegét, Luther azonban közös ügy, hiszen a katolikusok számára is ügy, nekik is dolguk van vele.

Csak együtt fog menni

„A világot csak együtt formálhatjuk át” – ez volt a M.Is.K.A. dalának refrénje, és tényleg ez lehet a megoldás: ha kalákában építkezünk, ha segítséget tudunk kérni és adni, ha észrevesszük a bajba jutottat és a bajkeverőt is, és valódi megoldásokat tudunk javasolni. Hogyha meglátjuk a táncost a kerekesszékesben, ha ültetünk egy fát, ha házat építünk a szemétből és jövőt az összekuszálódott kapcsolatainkból. Hogyha észrevesszük és befogadással reagálunk Isten jelenlétére a világban, az egyházban, kapcsolatainkban és magunkban is.