A huszadik század etikai kérdéseire kereste a meglévő válaszokat és a felteendő kérdéseket az a konferencia, amely a MEÖT szervezésében jött létre. Az első- és második világháború, valamint a totalitárius diktatúra egyházi oldalról való megközelítése és az adott korokhoz való egyházi hozzáállás kérdése izgalmas, vitaindító, további kérdéseket feltevő eszmecseréknek adott helyet. Hogyan állunk a háborúhoz? Az egyház képes volt-e és képes-e ma elhatárolódni a politikai kényszerektől, társadalmi nyomástól és tanítását komolyan véve, ahhoz hűen ragaszkodva a Szentírásra helyezni úgy a hangsúlyt, hogy ha felszólal, akkor azt annak megfelelően teszi? Képesek vagyunk-e tanulni a múlt történéseiből?

A múlt emlékezete című szekcióülésben dr. Matus János egyetemi tanár az első világháborúval kapcsolatban megjegyezte, hogy „az első lépés megemlékezni nagyapáinkról.” Az egyetemi tanár ismertette, hogy az első globális háborúnak 9,7 millió katonai és 10 millió civil áldozata volt, de ha az összes áldozatot számba vesszük, akkor az meghaladja a 37 milliót. Arra a kérdésre, hogy miért lehet az első világháborút az első globális háborúnak tartani Matus János elmondta: „Ez a háború több mint száz államot érintett, melyek közül tizenöt ország huzamosan részt vett a hadviselésben. A 19. század második felére megteremtődtek azok a kereskedelmi és hírközlési hálózatok, melyek a háború vonatkozásában is globális kiterjedést értek el. Ezen kívül a hadászati felszerelés és stratégia is új utakat nyitott arra, hogy egy kiterjedt, globálisnak mondható háborúnak definiáljuk az első világháborút.” És hogy mi volt az egyes államok indítóoka a háborúban való részvételre? Az egyetemi tanár megfogalmazásában: „A hatalmi versengés és a politika volt a döntő, ami miatt az országok bekapcsolódtak a háborúba.” A Budapesti Corvinus Egyetem és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára elmondta, hogy ma Európában az integráció, a közeledés, a válsághelyzetek diplomáciai úton való kezelés pozitívnak tekinthető, de aggodalomra ad okot az országok közötti konfliktusok felerősödése.

Az előző előadás folytatásaként is értelmezhető dr. Balogh László Levente egyetemi docens beszámolója. Az egyházak és világháború vonatkozásában az egyetemi docens háborús motívumokat emelt ki. Előadásának fő kérdése az volt, hogy: Lehet-e legitimálni a háborút? „Az egyházak a 19. századi szekularizáció általi térvesztésük és a vallás magánéletbe való szorulását követően keresték a helyüket és egy ilyen kiélezett helyzetben meg akartak felelni a nemzetpolitikának. Így bibliai retorikával alátámasztották az egyházak az adott országok háborús politikáját.” Ennek hatása a Debreceni Egyetem egyetemi docensének elmondása szerint az lett, hogy az országok a felelősöket kizárólag a másikban látták és elkezdődött egy harc a jó és a rossz között. Azonban minden ország a másikban látta a bűnöst és ehhez az egyházak segítettek. „Ennek eredménye végezetül az lett, hogy bár Istenről beszéltek, Istent mégis kihagyták és helyére az embert helyezték.” – állapítja meg az előadó.

A bűnbánat szerepe című szekcióban dr. Korányi András egyetemi tanár átfogó bepillantást nyújtott az egyházak bűnvalló nyilatkozataiba. Mint mondta, a bűn a bűnbánattal és a megváltással együtt értelmezhető és élhető meg, amely azonban szembesít, így különösen nehéz feladat. Ennek értelmében nemcsak a bűn meghatározására, hanem az azon való túllépésre, az abból történő tanulásra van és lenne szükség. „A keresztyén egyházak a 19. század katasztrófái alapján ismerték fel, hogy bár nem feltétlenül ők az egyéni felelősök, de közvetlenül érintettek, így feladatuk van ennek kommunikációjában, a bűnbánat megtartásában” – fogalmazott Korányi András. Az egyetemi tanár az 1945-ös Stutgarti Bűnvalló Nyilatkozat – a Németországi Protestáns Egyházak Tanácsának tagjai 1945. október 18–19-én tartott ülésükön fogalmazták meg és fogadták el a nyilatkozatot, amely egyfajta közösségi bűnvallás volt – alapján mutatta be a nyilatkozatok szerkezetét. Ez egyrészt néven nevezi az egyházat és egyúttal szembesíti azt az együttműködéssel, másrészt felhívja a figyelmet a mulasztásra. Végezetül a nyilatkozat megfogalmazza a megújulás és a megújítás szándékát. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének egyetemi tanára kitért az apartheidre – a faji elkülönítés politikája – is, amivel kapcsolatban a markánsan megfogalmazott 1984-es budapesti világgyűlés határozatát említette.
Ezek értelmében az egyetemi tanár többek között kiemelte a felismerés fontosságát, valamint annak a megállapítását, hogy a bűnbánatnak ki kell terjednie a kollaborációra is és hogy a szembenézés nemcsak morális, hanem teológiai kérdés. A kommunizmus utáni nyilatkozatokról Korányi András megállapította, hogy ezek alapvetően nem megfelelően megfogalmazott szövegek, ezért érdemes lenne ezeket felülvizsgálni.

Szigeti Jenő professzor emeritus előadásában a holokauszt idején végzett kisegyházak mentőakcióit ismertette. A a Miskolci Egyetem és az Adventista Teológiai Főiskola tanára az adventista, metodista és baptista akciókkal kapcsolatban kiemelte, hogy bár sokan voltak akik önfeláldozó módon végeztek zsidómentő tevékenységet, erről mégis kevés szó esik.

A megbékélés realitása címmel meghirdetett szekcióülésen A múltfeltárás nehézségei és fogadtatása a közegyházban és a közéletben címmel tartott az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa előadást. dr. Kertész Botond beszámolt arról a kettősségről, hogy amíg világi részről elismerik az evangélikus egyház múltfeltáró tudományos munkáját, addig mindez az egyházon belül sokkal árnyaltabb kérdés. „A közelmúlttal való szembenézés küzdelem, mely fájdalommal jár” – fogalmazott a történész. A Péter és Júdás, mint katarzis és összeomlás hasonlatára épült előadásban az előadó felhívta a figyelmet arra is, hogy különösen nehéz a kutatás etikai megközelítése, hiszen számos dokumentum eltűnt az irattárakból, melynek hatására az összehasonlítás és a feldolgozás a teljes valóság fényében megismerhetetlenné vált. Kertész Botond utalt a Luther Kiadó gondozásában megjelent Háló 2 című kötet után kibontakozó, a tettes és áldozat szerepére vonatkozó vitára is. A múltfeltárással kapcsolatban az előadó hangsúlyozta, hogy sok szempont lehet előttünk, de a legfontosabb, a hitelesség kérdése.

Dr. Köves Slomó főrabbi Együttélés, mint a megbékélés formája? címmel tartott előadása a felelősség kérdésére irányult. „A diskurzusnak nemcsak a múlttal való szembenézésre, hanem a megbékélésre és a tanulságok megfogalmazására is irányulnia kell. Legfőképpen arra, hogy az a bűn, ami a múltban megtörtént, az a jelenben és a jövőben ne történhessen meg” – fogalmazott az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetője.

A fentiek alapján talán nem meglepő, hogy a bevezető előadásban dr. Fazakas Sándor egyetemi tanár, a MEÖT Szociálpolitikai Bizottságának elnöke többek között azt hangsúlyozta, hogy „az emlékezés nemcsak összeköt, hanem mélyen megoszt közösségeket.” A Debreceni Református Hittudományi Egyetem professzora felhívta arra is a figyelmet, hogy az egyházak emlékezetpolitikája nem állhat meg az emlékművek megáldásánál, hanem szembenézésre és feldolgozásra van szükség. Ugyanehhez a gondolathoz kapcsolódott Steinbach József református püspök, a MEÖT elnökének beszéde is, aki kiemelte, hogy „a múlt értelmezésének akkor van értéke, ha meglátjuk azokat az összefüggéseket, amik a mában tanítanak minket.” A MEÖT elnök a Zsoltáros szavával köszöntötte a jelenlévőket: „Mily drága a te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek. Dúslakodnak házad bőségében, örömöt árasztasz rájuk, mint patakot. Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.” (Zsolt 36 8-10)

Az Emlékezés – megújulás – megbékélés című konferencia lehetőséget nyújtott arra, hogy szembenézzünk a huszadik század kérdéseivel és rádöbbenjünk arra, hogy feladatunk a közelmúlt feldolgozása, annak teológiai értelmezése és ezáltal a jelen identitásának meghatározása. Bár a konferencia nem adott módot arra, hogy az egyes kérdésekre részletekbe menően viták vagy megbeszélések alakulhassanak ki, de a konferencia előadásaiból tervezett kötet és annak várható utóhatása elindíthat egy olyan dialógust, mely reménység szerint mind a felekezeteken belül, mind tágabban értelmezve további kérdéseket tesz fel a múlt felé és ezáltal a jelennek és a jövőnek.