Szemerei Zoltán 1944-ben született Lajoskomáromban. Édesapja 1945-ben halt meg. A háború utáni zaklatások elől a nagyszülőkkel együtt Pestre költöztek. A rákosszentmihályi gyülekezetben találtak lelki otthonra, ahol mint egyházfi, pénzbeszedő, pénztáros, majd pedig egy cikluson át felügyelőként szolgált. A gyülekezet lelkészének, dr. Karner Ágostonnak hívására, aki akkor az Országos Egyház főtitkára is volt, 1968. december 1-től került az Országos Egyház pénztárába. 1970-ben kapott megbízást a Gazdasági Osztály vezetésére. Évtizedeken keresztül egyházközségi szinttől az országosig töltött be pénztárosi és gazdasági vezetői tisztséget. Aligha van egyházunkban olyan, aki több testületi ülésen vett részt, mint ő… Bár szinte szállóigévé vált szellemes kiszólása, mely szerint „Pénz nincs”, mégis mindig arra törekedett, hogy a lehetőségekhez mérten minden jó kezdeményezés megvalósulhasson egyházunkban, annak gyülekezeteiben és intézményeiben. Nyugdíjba vonulása után, 2003-tól fél cikluson keresztül a Déli Egyházkerület felügyelője. 2003. szeptember 6-án Gáncs Péter püspökkel együtt indultak a közös szolgálatba a békéscsabai nagytemplom oltárától. 2006-tól az Országos Presbitérium tagja a Déli Egyházkerület képviseletében. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának és az Ökumenikus Segélyszervezetnek is köztiszteletben álló gazdasági szakembere. Immár több mint négy és fél évtizedes sokoldalú szolgálatának páratlanul gazdag tapasztalata, széleskörű gyülekezetismerete, hűséges egyházszeretete, és nem utolsó sorban, üdítően fanyar humora egyházkerületünk, egész egyházunk megbecsült kincse.

Mindezek után engedtessék meg, hogy néhány személyes emlékem felidézésével adjak hálát Istennek, hogy nemcsak ismerhettem Szemerei Zoltánt, de éveken át szoros munkakapcsolatban dolgozhattam vele. Ezek a szubjektíven kiválogatott emléktöredékek nem nélkülözik a rá annyira jellemző derűt, ami talán szokatlan egy kvázi nekrológban. De szinte látom, ahogy cinkos mosollyal rám kacsint: „Rajta, csak röviden, semmi üres protokoll, felesleges szóvirág, mert arra drága az idő. Térjünk a tárgyra, dolgozzunk. Még elő kell készítenem a 2021-es mennyei költségvetést. Hála Istennek, itt végre nincsen forráshiány…”

1969. őszén kerültem az Üllői útra, a Teológiai Akadémiára és ott is laktam öt évig a Teológus Otthonban. Így nap, mint nap találkoztam Zolival, aki akkor már egy éve ott dolgozott a pénztárban. Egyházunk „pénzügyminiszterét” tiszteltük benne, aki ugyan „hivatalból” mindig hangsúlyozta, hogy „nincs pénz”, de ahol csak tudott, segített a rászoruló gyülekezeteknek, lelkészeknek.

Ezt a segítőkészségét később magam is többször megtapasztaltam. Az egyik legemlékezetesebb segélyakciója valamikor a kilencvenes évek közepén történt, amikor a nagytarcsai gyülekezet lelkészeként egyre aktívabban próbáltam dolgozni a misszió, főleg a rádiómiszió területén is. Ez természetesen komoly mobilitást, sok utazást jelentett, de a gyülekezetnek akkoriban hivatalosan nem járt, nem jutott szolgálati kocsi. Persze megírtam a kérvényt az országos irodának, amire sokáig nem kaptam választ. Azután egyik nap Szemerei Zoltán telefonált, hogy sürgősen menjek be az Üllői útra és legyen nálam jogosítvány. Amint megérkeztem, kivitt az emeleti körfolyosóra, és rábökött az udvaron parkoló álomszép, bordószínű Opel Corsára: „No, ez megteszi?” A meglepetéstől alig jutottam szóhoz, de amikor hálálkodni kezdtem, szinte belém fojtotta a szót azzal a sokat emlegetett „Zoli bácsis” fanyar humorral: „Hagyd a fenébe, ezt a kocsit magamnak választottam, de tegnap kiszakadt egy zacskós tej a csomagtartóban, büdös lett, nincs kedvem kitakarítani. Vidd el, majd Tarcsán kiszellőzteted.” Így kaptam meg életem egyik legjobb minőségű szolgálati kocsiját, ami egészen Norvégiáig is elvitt, amikor meglátogattuk Terray Lászlót és a munkánkat támogató rádiómissziós szervezetet.

Akkoriban még nem sejtettem, hogy hamarosan egészen közeli munkakapcsolatba is kerülünk. 2003-ban választottak meg a déli egyházkerület püspökévé, őt pedig elnöktársammá, az egyházkerület felügyelőjévé. Ugyanebben az évben fejezte be munkáját az Üllői úton. Ezt a váltást is a rá annyira jellemző szellemes iróniával komponálta meg. Talán még sokan emlékeznek arra, hogy 2003 nyarán, a Székesfehérváron rendezett országos evangélikus találkozó keretében köszöntük meg több évtizedes gazdasági igazgatói munkáját. Ő szerényen meghajolva elköszönt a színpadon, és kiment. De pár pillanat múlva egy másik színű zakóban visszatért, és bemutatkozott, mint a Déli Egyházkerület újonnan megválasztott felügyelője. Mondanom se kell, hogy az egyházunk népét reprezentáló közönség derűs tapssal jutalmazta a remek poént. 

Közös beiktatásunkra 2003. szeptember 6-án került sor a békéscsabai nagytemplomban. Sokakat meglepett, hogy vidékre mentünk ezzel az ünnepi eseménnyel. Talán csak kevesen tudják, hogy ebben a döntésben Szemerei Zoltánnak igen jelentős szerepe volt. Ő maga mindig büszkén vállalta vidéki gyökereit (Lajoskomárom, Györköny), és az ő javaslata volt, hogy mozduljunk ki a fővárosból. Emlékszem arra az előkészítő ülésre a Puskin utcai püspöki hivatalban, ahol komoly vitát robbantott ki Zoli bácsi javaslata, mert egyesek nem tudták elképzelni ezt az ünnepi eseményt Budapesten kívül. De Zoli keményen érvelt, hogy az egyházunk népének döntő többsége vidéken él, és igen jó üzenete lenne a püspök/felügyelő iktatásnak a viharsarok fővárosában, Közép-Európa legnagyobb evangélikus templomában. Végül az „ellenzék kapitulált”, és a történelem Szemerei Zoltánt igazolta. Felemelő ünnepet élhettünk át a zsúfolásig megtelt békéscsabai nagytemplomban.

Ennek keretében mondta el székfoglalóját, amiből csak néhány mondatot szeretnék felidézni: „Mindketten tudjuk, hogy sem a püspök, sem az egyházkerületi felügyelő nem lesz más ember holnap, csak a felelősségünk lesz nagyobb… Ezen a helyen is szeretettel kérem gyülekezeteink tagjait és a lelkészeket, hogy ugyanúgy közeledjenek felénk, mint eddig tették, hiszen mi mindnyájan csak szolgák vagyunk, az Úrnak szolgálunk. Isten segítségével elkezdem a munkát, ígérem, hogy nem leszek ott minden ünnepi alkalom bevonulásán, de nem leszek rest szürke vasárnapokon és hétköznapokon elmenni egy-egy gyülekezetbe. Mindig lesz időm arra, hogy előzetes egyeztetés után meghallgassam a lelkészeket, gyülekezeti tagokat, ha ilyen kéréssel megtisztelnek…”

Ez nem demagóg kampánybeszéd volt üres ígéretekkel, hanem valóban ezzel az alázattal és hűséggel végezte szolgálatát felügyelőként éppúgy, mint később a Déli Egyházkerületet képviselő aktív tagként az országos presbitériumban.

A közös induláskor egy pár, kettőnk között elosztott túrabotot kaptunk a bajor testvéregyház küldöttétől szimbolikus ajándékként, hogy egymásra figyelve, egymásra támaszkodva végezzük a szolgálatunkat. Amikor 2018 májusában nyugdíjba vonultam, újabb szellemes poénként megkaptam tőle a túrabot másik felét, mondván, hogy „most már mindkét botra szükséged lesz...” 

Azóta is tartottuk a kapcsolatot, ha néha prédikáltam a Deák téren, szinte mindig találkoztunk. Most is látom, ahogy az úrvacsorai oltárnál térdelve felemeli a tekintetét és összekacsintunk.

Hálás vagyok Istennek, hogy évekig együtt vándorolhattunk a közös szolgálat útján. Utolsó sms-üzenetemre, amit a kórházba küldtem Neki halála előtt pár nappal, már csak egy „O” betűvel tudott válaszolni éjjel fél 3-kor. Azóta próbálom megfejteni, mit is akart üzenni? Talán a jól ismert vigasztaló ének néhány sorát?

Ó, Jézus, kincsem, vigaszom, Fényesség életutamon: zarándok én a föld színén, Sok terhet, vétket hordok én. Hozzád megyek, nehéz az út; Örök hazámba nyiss kaput! Véren megváltott gyermeked, Majd otthonomra ott lelek. (EÉ 503, 1-2)