– Ordass Lajos még esperes volt Cegléden, amikor először találkoztam vele az egyetemi Luther-szövetségek elnökeinek szegedi konferenciáján 1941-ben. Ezután eleinte két-három évente hozott össze minket a sors. 1951 után mindketten a budahegyvidéki evangélikus gyülekezetbe jártunk. A nagy létszámú, ám az 1940-es, 50-es években igen hányatott sorsú közösségnek akkor még mindig nem volt temploma, bár többször is rendeztek gyűjtést e célból. 1951-ben a XII. kerületben, a Tartsay Vilmos utca 11. szám alatti villában alakítottak ki kápolnahelyiséget. Ebben a kicsiny kápolnában vasárnaponként sokáig három istentiszteletet tartottak, hogy mindenki beférjen. Mivel Ordass püspökkel egy irányban laktunk, az istentisztelet után gyakran mentünk együtt, közben sokat beszélgettünk.

– Az egyházkerületi közgyűlés önt választotta meg egyházkerületi ügyésszé 1957-ben, így munkakapcsolatba is került az egy évvel korábban rehabilitált püspökkel.

– Hét évig végeztem ezt a szolgálatot. Sok emlékezetes élményem van ebből az időszakból. Ordass Lajossal 1978- ban bekövetkezett haláláig szoros kapcsolatban álltam. Vasárnap még együtt jöttünk el az istentiszteletről, kedden pedig hideg zuhanyként ért a halálhíre; szívrohamot kapott.

– Milyen embernek ismerte meg őt?

– Nagyon visszafogott, higgadt volt. Sohasem beszélt mellé, teljes mértékben meg lehetett benne bízni. Elvei mellett a végsőkig kitartott: börtönévei alatt többször felajánlották neki, hogy ha lemond a püspöki székről, kiengedik. Hallani sem akart erről, inkább vállalta a szenvedést és a megaláztatást. Ha kellett, másokért is kiállt – ezt személyesen is megtapasztalhattam. Terray László Norvégiában élő magyar evangélikus lelkész 1977-ben hazalátogatott, hozzám is eljött. Az íróasztalomon meglátta az állam és az evangélikus egyház kapcsolatáról írt tanulmányomat. Ebben sorra vettem a szerződésben leírtakat, majd rávilágítottam, hogy ezekből a pontokból semmi sem valósult meg Magyarországon. Terray elkérte ezt a dolgozatot, mert ki akarta nyomtatni Norvégiában, hogy terjeszthesse külföldön. A repülőtéren azonban elkobozták tőle az iratokat. Azonban nem volt rajta a szerző neve, hiába nyomoztak, nem tudták kideríteni, ki írta. Amikor Ordass meghallotta ezt a történetet, felajánlotta nekem, hogy ha mégis kiderülne, akkor magára vállalja a szerzőséget, mert „neki már úgyis mindegy”. Ő, aki akkor már annyi meghurcoláson volt túl, képes lett volna a barátaiért és az ügyért egy újabbat fölvállalni…

– A püspök önéletrajzából tudjuk, hogy gimnazista és főiskolás korában félt a nyilvános szerepléstől, mert többször is felsült. Később mégis a szószék lett a legkedvesebb munkaterülete. Mindig szívesen prédikált, a kötelezőn felül is gyakran vállalkozott igehirdetői szolgálatra, helyettesítésre. A készülés során prédikációit gondosan elkészítette, szóról szóra leírta és megtanulta. Ettől a gyakorlattól soha el nem tért. Jegyzetet vagy vázlatot általában nem vitt magával a szószékre.

– Ön személyesen is hallotta őt prédikálni?

– Második püspöki szolgálata idején teológiai hallgatóként sokszor hallgattam igehirdetéseit – ott voltam például 1956. október 14-én, amikor a budahegyvidéki gyülekezet akkori szerény, lakásokból átalakított templomában, hosszú évek félreállítása után először prédikált. Bárhol is szolgált, igehirdetéseit a zsúfolt templomokban mindig óriási érdeklődés kísérte, a hívek figyelmét maradéktalanul lekötötte. Beszédeiből hiányoztak a szónoki fogások, hátratett kézzel állt a szószéken, nem gesztikulált, azonos hangnemben – tehát erősítés és halkítás nélkül – beszélt. Ám mondanivalója mindenki számára érthető volt: a háziasszony és a falusi napszámos ugyanúgy megértette, mint az egyetemi professzor. Szavait az Ura iránti alázat jellemezte.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2021. február 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.