– Mit adhat a világnak és benne a magyar evangélikusságnak a reformáció megindulásának ötszázadik évfordulója, az ezt középpontba állító emlékév?

– Tartalmát tekintve szerintem nem sokban különbözik egymástól a reformáció kezdetétől számított négyszázkilencvenkilencedik, ötszázadik, illetve ötszázegyedik év. Ugyanakkor arra mindenképpen alkalmat ad egy ilyen kerek évforduló, hogy ráirányítsa a figyelmünket a számunkra már fél évezrede nagyon fontos értékekre. És persze arra is, ami a következő ötszáz évben fontos lesz. Az ünnep remek apropó arra, hogy tudatosítsuk magunkban mindazt, amit elődeink kultúrájukban, etikájukban, hitéletükben ránk hagytak. Ez pedig nagyon fontos, hiszen javarészt még ma is ebből élünk.

– Persze fontos, hogy megőrizzük emlékezetünkben mindazt, ami történt, de talán még fontosabb, hogy megtaláljuk azt, ami mindebből a ma emberének fogódzót adhat a mindennapokban. Mi az, ami máig élő folyamattá teszi ezt a fél évezredet?

– Egyfelől Isten és az ember viszonya. Ezzel kapcsolatban jelentős szemléletváltást hozott a reformáció. Elég csak arra gondolni, hogy Luther számára is az volt az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy hol találja meg az irgalmas Istent. A reformátor a saját életének stációit végigjárva döbbent rá arra, hogy Isten sokkal nagyvonalúbb, sokkal inkább szeretettel teli, mint ahogyan azt korábban fiatalon, Ágoston-rendi szerzetesként képzelte. Valószínű, hogy a 21. század emberének ugyanígy végig kell járnia ezt a felfedezőutat. Sok ember talán azért veszítette el a hitét, mert nem tud értelmes magyarázatot találni a világban őt körülvevő mérhetetlenül sok borzalomra. Joggal vetődik fel sokakban a kérdés: mindez hogyan hangolható össze azzal az állítással, hogy Isten jó és irgalmas? A ma emberének a reformáció fél évezrede alatt gyakorolt és sugárzott nyitottsággal kell élnie és gondolkodnia ahhoz, hogy megtalálja erre a súlyos kérdésre az értelmes választ. Gondolkodásunkban gyakran összecsúszik, összekuszálódik az ember bűne által okozott rengeteg fájdalom és az abból fakadó felelősség problémája. Miért engedi meg mindezt Isten? Gyakran föltesszük ezt a kérdést, s észre sem vesszük, hogy egy idő után már mi vádoljuk Istent, holott az alapkonfliktus az ember bűnéből fakad, s éppen ebben a vert helyzetben siet Isten a segítségünkre. 
Ehhez képest mi, bűneink következményeitől szenvedve, gyakran Istent tesszük felelőssé, ami teljes tévút. Ennek oka lehet az is, hogy évszázadokkal ezelőtt az emberek a jelenlegitől gyökeresen különböző civilizációs környezetben élték le az életüket. Ma információkkal túltelített, a közösség helyett az egyén feltétlen primátusát hirdető társadalmakban élünk, s ezért ma a korábbinál jóval nehezebben találunk rá az Istennel bennünket összekötő forródrótra.

– Elsősorban az egyén vagy inkább a vallási közösség felelőssége az, hogy megtaláljuk ezt a forródrótot?

– Ebben a kapcsolatban mindig az egyén a legfontosabb szereplő, ugyanakkor az egyház mint működő – pláne ha jól működő – közösség meghatározó szerephez jut. Az egyénnek szüksége van spirituális távlatokra, az egyház pedig abban segíthet, hogy közösségként látható, értelmezhető képpé tudja kirakni a töredékes ismeretek mozaikdarabkáit. Vagyis a hívők csak közösségben képesek meglátni, megélni a hit lényegét. Ugyanakkor az is tény, hogy még így együtt sem tudunk minden titkot megfejteni. Az egyház felelőssége szerintem leginkább az, hogy a bennünket körülvevő, széttöredezett világban sűrű szövésű hálóként fogja össze a rábízottakat.

– A nyugati egyházkerületben hogyan készült, készül a közösség a reformáció ünnepi évére?

– Magyarországon a 16–17. században olyan történelmi helyzet alakult ki, amelynek következtében a nyugati evangélikusság históriája különbözik az ország többi részén élő közösségeinkétől. A Dunántúl északi része soha nem volt hosszabb ideig török fennhatóság alatt, így az itteni gyülekezetek gyökerei nem szakadtak meg, legalábbis nem a török pusztítás miatt. Ezért nálunk találhatók az ország legrégebbi evangélikus gyülekezetei, templomai, írott emlékei. Emellett itt kicsit más a kegyesség, az evangélikus egyházhoz való viszony is. Mivel egyházkerületünkben működnek a legrégebbi jogfolytonos evangélikus gyülekezetek, ez jelentős felelősséget ró ránk az ünnepi esztendőben is. Nem véletlen az, hogy a Németországból induló, számos országot végigjáró s a reformáció emlékezetét bemutató kiállítás kamionja február elején Magyarországon két evangélikus központban áll meg, s mindkettő a mi kerületünkben van. Sárváron február 2-án és 3-án, Sopronban 4-én és 5-én lesz látható az utazó kiállítás. De sok egyéb program mellett a felkészülés fontos állomása volt az is, amikor 2015 őszén gyalogos zarándoklattal és majd kétezer embert megmozgató közösségi alkalommal idéztük fel Nemescsón az artikuláris időszakot, amikor a Habsburgok ellenreformációs törekvései nyomán csak két evangélikus templom működhetett egy vármegyében. Akkoriban a hívek hosszú utakat bejárva, jelentős erőfeszítéssel tudtak csak eljutni istentiszteletre. Az emlékévben fontos feladatunknak tekintjük, hogy kistelepüléseink közösségeinek figyelmét minél inkább ráirányítsuk evangélikus örökségük értékeire, megőrzésük fontosságára. Idén lesz bőven mit ünnepelni, de a fontos dolgok akkor is a hétköznapokban dőlnek el.

– A zsinat egyik legfontosabb határozata, hogy az egyháznak minden erejével támogatnia kell az épülő, alakuló gyülekezeteket. Ehhez a munkához erőt és reményt adhat Orbán Viktor kormányfő ígérete, amely szerint az állam anyagilag segíteni fogja az új, életképes evangélikus gyülekezetek templomépítési törekvéseit. Az új és reális jövőképpel bíró gyülekezetek tarthatják életben az egyház közösségét. Vannak ilyen induló és ígéretesen építkező gyülekezetek a nyugati kerületben? És ha igen, milyen támogatás kapnak?

– Egy fogyatkozó egyházban valóban fontos feladat ez, de szerintem az egyház lemorzsolódásának jelenségét nem lehet önmagában a gyülekezetek pusztulásával magyarázni. Az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott a világ működése, átalakult a termelés struktúrája és eszközrendszere, a kis falvakban egyre szűkül a munkalehetőség, s ezzel párhuzamosan csökken ezeknek a településeknek a megtartóereje. A nyugat-magyarországi evangélikusság korábbi erős hátországát jelentő aprófalvakból lényegében eltűnnek az emberek. A folyamat fékezéséhez a jelenlegitől gyökeresen különböző gazdaságpolitikára, helyben keletkező munkahelyekre volna szükség. Ennek hiányában a boldogulásukat kereső embereket, különösen a fiatalokat felszívja a város. Az egyháznak pedig az a dolga, hogy figyelje ezeket a népmozgalmi folyamatokat, és ha kell, utánamenjen az embereknek. Az a feladatunk, hogy a városokba beköltöző evangélikusok otthonra találjanak új környezetükben. Egyébként ez nem is egészen új jelenség. Az elmúlt évtizedekben Belső-Somogyból, illetve Veszprém megyéből a Balaton felé indultak meg az emberek, ezért ott kellett templomépítési programot indítanunk. Így az elvándorló evangélikusok ma már ott is gyakorolhatják hitüket, ahol korábban ennek nem volt semmiféle tradíciója. De mondok egy frissebb példát is. Vásárosfaluban nemrégiben raktuk le a leendő evangélikus templom alapkövét. Az ottani hívek közel egy évszázadon át a helyi iskolában gyűltek össze istentiszteletre, s mostanra érett meg bennük a saját templom utáni vágy. Ez fontos és jó hír, ugyanakkor látom azt is, hogy abban az apró faluban kemény munka lesz az utánpótlás biztosítása. De az igény, a remény él bennük, és ez a legfontosabb.

– A városba költöző evangélikusok megszólításában, megtartásában jelentős szerepet játszhat a győri Insula Lutherana, ahol nemrégiben adták át a felújított Öregtemplomot. Mi készül még?

– Első lépcsőben elkészült az evangélikus óvoda, de készen vannak már az új lelkészlakások és a Ráth Mátyás utcai szárny, ahol a levéltár kap majd helyet. Bővül az iskola, a korábbi lelkészlakások helyén kollégium létesül. Az egész komplexum szívének számító Öregtemplom mögött pedig, a régi óvoda helyén már épül a tornaterem. Az utolsó ütemben, reményeink szerint, bővíteni fogjuk a szeretetházat is. Egyházkerületünk egyik legfontosabb oktatási, diakóniai és persze lelki központja jön most létre, olyan hely, ahol életük minden szakaszában, az óvodáskortól az időskorig otthonra találhatnak az evangélikusok.

– Közösséget, gyülekezetet építeni lelkészek nélkül nem lehet, hiszen ők szövik a hétköznapokban azt a hálót, amelyet korábban említett, s amely öszszefogja a híveket. Ebben a tanévben mindössze két lelkész szakos hallgató kezdte meg a tanulmányait hittudományi egyetemünkön, nemrégiben pedig egy kelet-magyarországi szórványtelepülésen adta fel a szakmai – és tegyük hozzá: egzisztenciális – küzdelmet az egyik lelkészünk, és beállt határvadásznak. Miért nem népszerű a lelkészi pálya, és mit tesz az egyház azért, hogy ez a helyzet megváltozzon?

– Hiba volna egy tanévet kiragadni és abból messzemenő következtetést levonni. Jövőre majd több teológushallgatónk lesz. Az elmúlt években egyébként túlképzés volt a teológián, jóval több hallgató végzett, mint amennyi ténylegesen lelkészi szolgálatba tudott volna állni. Az is nyilvánvaló, hogy a társadalomnak van több olyan területe, ahol szükség van, szükség lehet az evangélikus lelkészek munkájára, gondoljunk csak a börtönökben, az állami kórházakban végzett munkára, de az egyre szélesedő evangélikus oktatási és szociális intézményhálózat is adhat feladatot a már végzett, nem gyülekezeti szolgálatot ellátó lelkészeknek. De az egyértelmű, hogy ha egy szemeszterben csupán két lelkészhallgató tanul a teológián, akkor azt felelősségünk intő jelének kell tekintenünk. A lelkészi ellátottság tekintetében hagyományosan a mi egyházkerületünk van mindig a legnehezebb helyzetben, mivel nagyjából hasonló lélekszámok mellett nálunk van a legtöbb lelkészi állás. Azonban az önálló működésre képes egyházközségeink lelkészi állásait jelenleg be tudjuk tölteni.

– Persze nem egészen ugyanaz, mondjuk, Győr elővárosában, esetleg Sopronban lelkészkedni, vagy éppen egy olyan, cigányok lakta borsodi településen, ahol a hívek maguk is a mindennapi nyomorral viaskodnak.

– Ez igaz, de Isten igéjének kapaszkodójára – ha szabad így körüldadogni – ott talán még nagyobb szükség van, ahol nehezebb az élet. Éppen ezért az egyháznak nemcsak működtetnie kell egy olyan kiegyenlítő rendszert, amely a szórványban élő, a lelkészt eltartani alig-alig tudó gyülekezeteket segíti, és az ott szolgáló kollégáinkat anyagilag is támogatja, hanem az itt folyó munkát is sokkal jobban meg kellene becsülni. Bízom abban, hogy az éppen most készülő, a lelkészi életpályamodellt szabályozó rendszerünkbe már beépül ez a fontos szempont.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 3. számában jelent meg, január 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.