Szent Istvánról még azt sem állíthatjuk, hogy a keresztyénség nyugati egyházához tartozott, hiszen megkeresztelkedése idején a gyakorlatban már évszázadok óta külön utakon járó keleti (görög) és nyugati (latin) keresztyénség sem vált még ketté hivatalosan – ez csak 1054-ben történt meg. Amennyiben evangélikusként egyben keresztyénnek is tartjuk magunkat, akkor Szent István ugyanannyira a „miénk” is, mint katolikus testvéreinké.

Úgy tanultuk, hogy István a nyugati keresztyénséghez csatlakozott, és országát is a római egyházhoz kötötte. Ez valóban így volt, uralkodása idején azonban a nyugati keresztyénség mellett a keleti is erőteljesen jelen volt országában. Szent Istvántól tíz oklevelünk maradt fent a mai napig: minden magyar középkorásznak, az egyetemi hallgatótól a tudományban megőszült professzorig megvan a saját elmélete arról, hogy ezek közül melyik a valóban eredeti. A legnagyobb egyetértés abban mutatkozik, hogy az egyetlen görög nyelvűről, a veszprémvölgyi ortodox apácáknak adott kiváltságlevélről állítható biztosan, hogy Szent Istvántól származik.

Talán ez a példa is jól mutatja, milyen erős pozíciói voltak a középkori Magyar Királyságban az ortodox egyháznak. Ez azt is jelenti, hogy az itt élők nem a reformáció idején találkoztak először azzal, hogy a keresztyénség többféle is lehet.

A középkori Magyarország nemcsak többfelekezetű, de többnyelvű is volt. Akik ma Szent Istvánra haragszanak (vannak jó néhányan), azok épp azt vetik első királyunk szemére, hogy a keresztyénség felvételével halálra ítélte a magyarság ősi, igaz, saját kultúráját, az „idegenek” befogadásával pedig még inkább aláásta a nemzet egységét. Talán egy evangélikus lapban nem kell különösen bizonygatni, hogy az első „vád” mennyire igaztalan: számunkra a keresztyénség felvétele nemcsak azért fontos, mert ezzel integrálódhatott (és maradhatott meg) a magyar állam Európában, hanem mert Krisztus evangéliumát önmagában is értékesnek tartjuk számunkra és nemzetünk számára is. A második kritika azért áll gyenge lábakon, mert az udvarba érkező „idegen” lovagok és a falvakat benépesítő nem magyar telepesek ellenére a középkori állam nyelvében, kultúrájában is magyar maradt. Az „idegenek” pedig magukkal hozták azokat az államigazgatási, hadászati, gazdálkodási tapasztalatokat, amelyek sikeressé tették országunkat. Az egyház, a kultúra, az államigazgatás, a diplomácia nyelve ugyan latin volt, de tudjuk, hogy Mohács előtt az összes magyar király (nemcsak az Árpád-háziak, hanem a francia, német, cseh, lengyel származásúak is) értettek, beszéltek magyarul.

Az elmúlt száz év történelmének fényében meglepő lehet, hogy nemcsak a magyar, hanem a német evangélikusok számára is nagyon fontos volt Szent István, a magyar államiság és az azt évszázadok óta kifejező Szent Korona is. 1751. augusztus 20-án Vadosfán halálos áldozatot is követelő tömegverekedés tört ki, amikor a színevangélikus, artikuláris falu közepén, a dunántúli egyházkerület akkori székhelyén katolikus kápolnát akartak felszentelni. A botrányért súlyos árat fizettek a vadosfai evangélikusok: pénz- és börtönbüntetés mellett még az utódaikat is eltiltották attól, hogy augusztus 20-án használhassák templomukat, akár hétköznapra, akár vasárnapra esett az ünnep. Évtizedeken át a legnagyobb sérelemként élték meg a vadosfai magyar evangélikusok ezt a szigorú tilalmat. Szent István napján ugyanis más evangélikusok úrvacsorai, ünnepi istentiszteletet tartottak – például a 19. századi, akkor még német többségű pesti gyülekezet is. A Tolna megyei Mucsfa templomában – amelyet német (sváb) gyülekezet épített és használt – a szószék felett még ma is láthatjuk a fából kifaragott Szent Koronát.

Soknyelvű elődeink magyarnak érezték magukat – sokan még azután is, hogy a 19. század nacionalizmusai ezt több oldalról is megkérdőjelezték. Szent István az ő államalapító királyuk is volt, ezért tisztelték örökségét, ápolták hagyatékát.

Ma már nem jellemző, hogy istentiszteletre gyűlnénk össze augusztus 20-án. A Szent Jobb-körmenet és a tűzijáték közvetítése között azonban érdemes egy pillanatra nekünk is megállni és hálát adni azért, hogy első királyunk elkötelezte magát és országát a keresztyénség mellett. Minden bűnével és hibájával együtt ezzel lehetőséget adott nekünk, evangélikusoknak is arra, hogy nemzeti hovatartozásunkon túl hitünket is megélhessük a Kárpátmedencében.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2018. augusztus 26-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.