A katonalelkészet kialakulása az emberiség őstörténetére nyúlik vissza. A történelem előrehaladtával különböző formákban találkozunk vele. A gyakorlatban azóta létezik, amióta különböző nemzetek és civilizációk háborút viselnek egymással. Nemcsak a mondákban, de a világ- és a vallástörténetben egyaránt feltűnik druidák, sámánok, táltosok, javasok, jósdák, egyebek kapcsán. A végleteket megtapasztaló ember a döntő ütközetek előtt kereste a végtelen, örök, élet és halál felett álló hatalom jóindulatát. Az ősnépek hite szerint az egymással folytatott harcaikban isteneik is részt vesznek, ezért szükséges őket kérni vagy kiengesztelni.

Már a Teremtés könyvében is találunk különböző utalásokat, amelyek arra engednek következtetni, hogy a papok a csata után megáldották a katonákat (1Móz 14,19–20), de a Sínai-hegyen kötött szövetség után Mózes már törvény formájában fogalmazza meg, miként kell a háborúhoz viszonyulnia a választott népnek (5Móz 20,1–4).

Szabályozott szolgálat

A kereszténység első századaiban a római államhatalom üldözte a keresztény katonákat, számos katonavértanú története maradt ránk. A változást az üldözések idején Nagy Konstantin császár 313-as rendelete hozta meg, amely a kereszténységet államvallássá tette a Római Birodalomban, utat nyitva ezzel a hadsereg lelkigondozásának. A középkor kereszténnyé lett államai is a Római Birodalmat tekintették példának, és igyekeztek követni azt az egyház és állam kapcsolatainak megteremtésében. A 8. századtól kezdve a papot mint a vezér törzsének tagját vagy a várőrségek, zászlóaljak kísérőjét találjuk meg.

A rendszeres katonai lelkipásztori ellátást az első német nemzeti zsinat, a Concilium Germanicum 742. április 21-én rendelte el. A zsinaton hét kánont hoztak. A második kánonban a következő határozatot olvashatjuk: „Szigorúan megtiltjuk a papoknak, hogy fegyvert hordozzanak, és háborúba vonuljanak, kivéve azokat, akik szentmise végzésére és az ereklyék gondozása céljából vannak kirendelve a hadsereg kíséretére. Így jogában áll a fejedelemnek a püspökök közül egyet vagy kettőt káplánjaikkal és papjaikkal maga mellé rendelni. Minden seregparancsnok rendelkezzék egy áldozópappal, aki jogosult a bűnbánó bűneit megítélni és azokra megfelelő vezeklést kiróni.”

Nagy Károly frank király, később római császár az első törvényének első pontjában szóról szóra meg is erősítette a zsinat idézett kánonját. Ez a háború idejére vonatkozó szabályozás a kora középkortól a késő középkorig érvényben maradt. A német egyház szervező apostola, Bonifác érsek az első német zsinat összehívásával tehát a katonalelkészet megszervezőjévé is vált. Természetesen itt még nem beszélhetünk önálló szervezetről, jogintézményről. Leginkább a szükség, a közösségi érdekek megvédése, a határ védelme hozta őket közös táborba; ha megszűnt a veszély, az összegyűlt sereg és papság is visszatért a mindennapi életrendbe. A klérus tagjai nem mint hivatásos katonalelkészek vonultak a táborokba, hanem mint lelkipásztorok kísérték a katonákat, megmaradva saját megyés püspökeik, szerzetesi elöljáróik joghatósága alatt.

A harctéri katonalelkészi szolgálatból fokozatosan nőtt ki az igény az állandó jellegű hierarchia iránt. Ennek jelei akkor mutatkoztak, amikor a banderiális hadviselést a zsoldoshadsereg váltotta fel. A Német-római Császárság zsoldosseregeinél zászlóaljanként volt egy pap, akinek felfogadásáról a parancsnok gondoskodott. Ők tulajdonképpen zsoldos katonalelkészek voltak. A zsoldos katonaságot váltotta fel az állandó hadsereg, amely békeidőben és háborúban is egyaránt megállta a helyét. Ez lassan megváltoztatta a tábori papok jogi helyzetét is, ami által önálló egyházi és katonai intézménnyé lett a katonai lelkészi szolgálat is.

Magyarországi állapotok

Szent István király a magyar állami és egyházi szervezetek felépítésénél a Frank Birodalmat és Nagy Károly törvényeit vette alapul, így biztosan nem kerülte el a figyelmét a 769-es kapituláré sem. Közvetett bizonyítékok és adatok alapján arra következtethetünk, hogy a magyar királyok a nyugati királyokhoz hasonlóan gondoskodtak a harcoló katonák lelki ellátásáról.

Az első honvédelmi törvényt a II. András királyunk által kiadott 1222-es Aranybulla 7. cikke foglalta magában, amely az ország nemeseit – így a papságot is – kötelezte az ellenség visszaverésére és megtorlásos üldözésére. Az 1279-es budai zsinat megtiltotta a papok számára a háborús részvételt, kivéve, ha védelemről volt szó; ilyenkor kötelességük volt a részvétel, de nem fegyverrel, hanem a katonák buzdításával. Az 1435. évi dekrétum első cikkelye egyértelműen megkövetelte a főpapságtól, hogy háború esetén bandériumaikkal és katonáikkal a király segítségére siessenek. A püspökök, apátok és prépostok a hivataluk és birtokaik révén rájuk háruló kötelességüknek maradandóan eleget is tettek. Számos feljegyzésünk van arról, hogy az egyháziak maguk vezették hadba bandériumaikat. Egyik leghíresebb a tragikus végű muhi csata (1241. április 11-én), amelyben Mátyás esztergomi érsekkel az élén halálát lelte majdnem az egész főpapi kar.

A harcba vonuló főpapság mellett külön említést érdemelnek a lovagrendek és a szerzetesek. A lovagrendek papjainak feladata volt a katonák lelki ellátása mellett a sebesültek ápolása, vigasztalása és az elesettek eltemetése. A lovagrendek rendszeres lelkészi szolgálatot végeztek a katonai táborokban is. A szerzetesek közül a Hunyadiak korában főképpen a ferencesek tűntek ki a katonai lelkipásztorkodásban, akik szívvel-lélekkel támogatták Hunyadi Jánost a török ellen folytatott harcban. Közülük is lánglelkű apostolként emelkedett ki Kapisztrán Szent János, aki nemcsak nagyszerű diplomata, toborzó, haditanácsadó és prédikátor volt, hanem kiváló szónok is, aki a beszédei által a győzelem hitét is továbbadta. Ott volt Hunyadi János halottas ágyánál, ő látta el az utolsó útravalóval, és részesítette harcostársát a betegek kenetében.

Protestáns lelkészek is megjelentek

A reformáció utáni évtizedek jelentős változást hoztak a tábori lelkészet életében: a katonaság lelkigondozásában a protestáns lelkészek is megjelentek. Aprotestáns főnemesek után bandériumaik is protestánssá lettek, ahol a lelkészek főúri jogon végezték a lelkipásztori munkát. A magyar végvárakban és őrházakban, ahol katolikus és protestáns vallású katonák vegyesen voltak, ott mindkét felekezet lelkésze közösen látta el a szolgálatot.

A tábori élet minden körülményére készített imádságoskönyvet Szőllősy Mihály református lelkész Bujdosó magyarok füstölgő csepűje címmel, amely Kolozsváron jelent meg 1676-ban „vitézek számára, hősök lelki táplálására”. Az imakönyvre szükség is volt, ugyanis Magyari István evangélikus tábori lelkész reánk maradt munkájában a tábori katonaságnak érdekes jellemzését adja: „Háborog az magyar; az spanyol latorkodik; eszik, iszik, tobzódik a német; az cseh hortyog jóllakásában; ásít puhasága miatt az kevélységtől megrészegült lengyel; az olasz bujálkodik; az vallon paráználkodik; fertelmeskedik az francus; az gallus virágéneket fú; tobzódik az anglus; az scotus torkoskodik; enyeleg az tót; árulkodik az horvát, és csak keveset találsz, aki magát keresztyénül viseli.”

Ilyen sokszínű közösségekben kellett a katolikus és protestáns tábori lelkészeknek Isten országát hirdetni és az erkölcsös életre nevelni a katonákat. Ami őszintén megvallva valóban emberfeletti vállalkozásnak bizonyult. 

A szerző görögkatolikus teológus.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2019. szeptember 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.