- Hogyan indult a pályája? Mikor határozta el, hogy a színház lesz az élete?

- Már három évesen – 1943-ban, a világháború kellős közepén – színésznő szerettem volna lenni. Senki nem értette, hogy van ez. Számos esetben megfigyelhető, hogy a gyermekek olyat mondanak, vagy olyan tájszólásban beszélnek, amit nem értünk, hogy honnan jön. Ez általában a későbbiekben elfelejtődik. Nálam ez a mánia megmaradt. Szüleim istenhívők voltak és bíztak bennem. Hagyták, hogy kibontakozhassak. Az érettségit követően a hatezer jelentkező közül én voltam a huszonkettő egyike, akit felvettek. Ez a pálya számomra nagyon nagy öröm.

- Mit jelent lelkileg az az átváltozás, amikor fellép a színházban?

- A mi generációnk még megszámlálhatatlanul sok szerepet játszhatott. Abban az időben lettem színésznő, amikor sikeresek voltak a magyar filmek és közben a színházban százötven vagy kétszáz előadást játszhattunk egy szerepből. Nem az volt, hogy három év alatt tízszer adunk elő egy előadást – és így amikor eljátsszuk, szinte belehalunk a félelembe –, hanem folyamatosan játszhattuk a darabokat. Én azért szerettem volna színésznő lenni, hogy sok-sok életet megélhessek... Isteni ajándéknak tekintem pályámat. A színészetben el lehet jutni odáig, hogy egyszer csak más vagy. Én szerettem azt a fajta színészetet – amit többek között Kiss Manyinál, Dajka Margitnál láttam –, amikor bár rá lehetett ismerni, hogy ki játssza a szerepet, azonban mégis mássá váltak, mert máshogy beszéltek, mások voltak a nézéseik. Rengeteget lehet ebből tanulni! Egészen mássá változik ezáltal az ember.

- A gödöllői evangélikus Tessedik Sámuel Idősek Napközi Otthonában nemrég jótékonysági előadást adott. Ott a szeretetről beszélt. Mit jelent az Ön számára a szeretet?

- Mindent! A tiszta szeretet erőt, tehetséget, önbizalmat ad az embernek. Nekem borzasztó nagy mázlim volt, hogy hova születtem, hogy milyenek voltak a nagyszüleim. Azt hiszem, az a legnagyobb ajándék, ha olyan családba születik az ember, ahol igazi szeretetet kap. És ezt ilyenkor az ember tovább is adja, mert természetessé válik, hogy ezt így kell csinálni.

- A hit meghatározza életét. Miért hisz?

- A hit képessége az Isten legnagyobb ajándéka. Kisgyermek koromtól szüleim vallásos neveltetésben részesítettek és ezt én egész életemben megtartottam. Így az ember könnyebben tudja a mindennapokat – fájdalmakat és örömöket egyaránt – megélni. Miután szüleim eltávoztak rettenetes lett volna nem abban hinni, hogy ők körülöttem vannak. Olyan baleseteim voltak, amikbe más emberek belehalnak, én meg – természetesen fájdalmakkal, de – megyek tovább. Férjemmel, bár negyvenöt éve vagyunk házasok, mégsem volt közöttünk összeszólalkozás. Fiam mondta, hogy „nem erre a világra nevelt minket a nagymama.” Valóban így van! Mi egy teljesen más szemlélettel élünk, mint amit ma élnek az emberek.

- Milyen ez a szemlélet?

- Nem tudom működtetni a televízióm minden funkcióját. A számítógépet én írógépnek használom. Nem érdekel a Facebook. Nemrég megkértek, hogy Tatjána levelét mondjam el. Ezt a múlt században sokat mondtam, gondoltam tudom, de valami nem jutott eszembe belőle. Nem mentem fel a padlásra, hogy előkeressem a kötetet, hanem az interneten néztem meg. Tehát az a fajta dolog, ami igazán fontos számomra, az ebből a korból is az enyém lett.
Ma lenyomok egy gombot és azt olvasom, hogy Grönlandon mit üzen nekem egy fóka. Ez megriaszt engem! Korábban sokkal egyszerűbb volt. Azt nem lehet megkapni a tévéből, hogy mit jelent az, amikor Görbeházán az ember elment az éjféli misére. Vagy hogy nem magnóról jön a Mennyből az angyal, hanem a szívünkből... A hit nem tanítással jött belénk, hanem érzéssel. Ahogy mentünk a hóban, szikrázott a csillag, miközben mi vittük a lámpát. Ezek a pillanatok olyanok voltak, amik által belénk csorgott a hit, sőt, mintha ezt követően velünk együtt nőtt volna.

- Amennyiben körbenézünk – a szeretet mellett – nagyon sok szeretetlenséggel találkozunk...

- Ennek a világnak nagyon nagy nehézséget okoz az, hogy személytelenné válik a gonoszság. Nem véletlen, hogy azok, akik tömegkatasztrófákat okoznak – érthetetlen és értelmetlen módon – többnyire okos emberek. Olyan dolgokkal vannak tele, amivel ki lehetne védeni ezeket a borzalmakat, ugyanakkor gyermekkorukban nem kaptak szeretetet. Sajnos a mostani gyermekek már gyermekkorukban a számítógépes játékok által egy olyan világban élnek, amiben azt hiszik, hogy a gyilkosság játék.
Sosem fogom elfelejteni, amikor a kisfiam – amíg én a színházban játszottam – nagymamával együtt megnéztek egy olyan filmet, amiben a szerepben meghalok. Természetesen nem morbid módon, hanem csak úgy szimplán, ahogy meg kell halnia egy embernek. Nagymamával megbeszélték, hogy csak egy filmszereplő volt, aki meghalt, mégis, a gyerek tele volt feszültséggel. Csak akkor nyugodott meg, amikor én hazaértem. Nagyon aranyosat mondott akkor: „Mondta a nagymama, hogy hazajössz. Igaza van. Nem halhat meg minden színész állandóan, mert akkor nem lenne színész.” Én rémisztőnek találom azokat a dolgokat, amivel a mai gyermekeket körbevesszük. Szó van róla, hogy megnehezítik a gyermekek műsornézési lehetőségeit, de ez a mai technikai adottságok között iszonyatosan nehéz. Nem tudom, hogy mi lenne a valódi megoldás. Shakespeare drámáiban tőrrel kellett küzdeni, azaz szemtől szemben. Ma személytelen hetven-nyolcvanezer ember meggyilkolása…

- Ezek ellen Ön szerint mit lehet tenni?

- Szigorúbban kéne venni az eseteket. Számtalan olyan hírt olvasunk, amikor tudjuk, hogy valaki milyen borzasztó bűncselekményt követett el, mégis, évekig elhúzódik egy tárgyalás. Ennek valószínűleg rossz hatása van. Sokkal jobb lenne egy gyors és erősebb kezű igazságszolgáltatás. 
Ezen kívül meg kell próbálni a gyermekeknek egyre több szeretetet adni. A szeretettel és nem a számítógépes gyilkos játékokkal kell felvértezni őket. Az én koromban az iskolában kötelező köpenyviselet volt. Ez megszüntette a különböző márkák harcát. Mindenki egyenlő volt. Ezen kívül a tanárnak szava volt. Nem szállt a gyermek – vagy a szülő – a tanárral szembe, hanem tisztelte őt. Hálás vagyok azért, hogy bár a szüleim imádtak, de szigorúan neveltek. Bízom benne, hogy a hit és erkölcstan oktatás egy olyanfajta lehetőség a jövő generációnak, ami visszahozza az értékek megbecsülését.

- Mit jelent az Ön számára az advent? Hogyan ünnepelnek?

- Számomra az igazi szép adventi készülődés gyermekkoromban volt. Akkor ugyan semmi sem volt, még szaloncukor sem, de éppen ezért édesanyával együtt készítettük a szaloncukrot. Ő a nagymamától megtanulta a fortélyokat és mi, közösen gyúrtuk, nyújtottuk, becsomagoltuk és közben beszélgettünk. Ilyenkor énekeltünk, rokonok jöttek, mondott édesapa verseket, amiket mi is megtanultunk. Nagyon bensőséges hangulata volt ezeknek a napoknak. Békesség volt. Próbáltam ezt kisfiamnak is átadni. Mára gyermekem már saját családot alapított, így férjemmel már kisebb karácsonyfa mellett ünneplünk, de azért az alá is elfér az ajándék az unokának.

- Mit üzen advent alkalmából az evangelikus.hu olvasóinak?

- Először is azt, hogy ne felejtsük el: nagyon szép ünnep a karácsony! Tudom, hogy sokan vannak, akik egyedül ünnepelnek szentestén. Ez nem könnyű feladat, de meg kell próbálni úgy egyedül maradni a szentestéken, hogy a felidézett emlékképek ne fájdalmat, hanem jó érzéseket árasszanak. És akkor tudni fogjuk, hogy mégsem vagyunk egyedül! Szívemből kívánom, hogy sok embernek adasson meg az a képesség, hogy tudja megérezni azt, hogy élni érdemes. Vannak, akik félnek az idős kortól. Én számos idősek otthonában léptem fel és idővel, de megtanultam, hogy a ráncok tudnak szépek lenni. Csak azt tudom mondani, amit egyik dalomban is éneklek: „Köszönöm Istenem, hogy még mindig a vendéged lehetek.”