Árnygrafika: Fulladás

ILLAT-ÁLOM

Talán már éjfél is elmúlt mire rendszerint álomra hajtotta a fejét. Tulajdonképpen félt elaludni, pedig sokszor nevettek azon, hogy milyen pózban nyomta el az álom. A fáradtság egy fura formája vette birtokba testét, amelyet a több napon át tartó visszafogottságnak tulajdonított.

Ma minden más volt.

Társával hosszabb sétát terveztek és ez már reggel jókedvre derítette. Jól telt a nap, minden amit egy meghitt kettesben töltött szombat adhat - az ma a napsütéses Duna-parton megvalósult. A víz közelébe ugyan nem ment, viszolygott tőle, de a friss levegő, a kényszerű bezártság után a szabadban eltölthető idő is felértékelődött. Társával jó nagy séta után érkeztek haza, ahol a kedvenc fotelja várta. Hang nélkül letelepedett megszokott helyére. Egy-egy kedves szó, néhány simogatás után újra egyedül maradt a szobában. A fotel karfájának támasztotta fejét és lecsukta a szemét. Akaratlanul is mosolygott. Mosolygott mindaddig, amíg a Duna-víz szagára nem kalandoztak gondolatai. A víz másoknak oly kellemes illata benne fájdalmas emlékképet tépett fel, a magába mélyen eltemetett kölyökkori eseményekből.

Soha nem tudta értelmezni, soha nem tudta megfogalmazni, hogy miért van benne ez a fojtó nyüszítő félelem. Még fel-felvillantak pillanatok, amikor apró testét kézbe vették és külön választották a testvéreitől. Utána fura nyöszörgő hangokat hall emlékeiben, majd a magány hűvös lehelete öleli át. Ez az, amit minden éjszaka újra és újra álmodik...

De a mai séta, az utána következő játék kimerítette, így a kései vacsora után rövid időn belül elaludt.

Hajnal lehetett már mire újra kinyitotta a szemét. Fején érezte gazdája lágy kezét, ahogy végigsimogatja és mély hangjával beszél hozzá:

– Nincs semmi baj kiskutyám, itt vagyok, itt vagyunk, téged senki, soha nem fog bántani.

– Mi történt? – kérdezte egy kellemes, de számára ismeretlen hang.

– Sokszor sír álmában. Nyugtalan. Megélte, ahogy vízbe tették a testvéreit - mondta a mindig biztonságot árasztó mély hang.

Akkor, –  a kellemes hang tulajdonosa – finom illatú kezével lágyan megsimogatta homlokát és ő tudta, ezt az illatot ő már soha nem fogja elfelejteni.

– Talán majd legközelebb már hárman játszunk a Dunaparton... – gondolta, majd megnyugodott és elnyomta az álom.

ÉN MÉG VÁRLAK

El se akartam hinni, amikor először vettél a karjaidba. Csodálkoztam is, hogy pont engem választottál. Talán mert vörös vagyok és más, mint a többiek – gondoltam, de olyan melegség öntött el, hogy a többiek már nem is érdekeltek. Még a kispárnát is megigazítottad, ha közeledtem hozzád.

Lágyan magadhoz húztál, öleltél és ringattál. Biztonságban éreztem magam és boldog voltam. Egyre többször, egyre gyakrabban feküdtem melléd az ágyadba és élveztem, ahogy a nap sugarai együtt simogatnak bennünket.

Aztán egy nap úgy döntöttél, hogy utazunk. Kedvenc kispárnámat is betetted az autóba, hogy kényelmesen el tudjak rajta helyezkedni.

Én nézelődtem. Először csak a házak, terek suhantak el mellettünk, majd egyre több lett a szépséges táj virágokkal, fákkal.

Egy kis tisztás, az autó megállt. Kisegítettél és én boldogan nézelődtem, szívtam magamba a városvégi fák illatát. Elővetted az uzsonnás dobozt falatoztunk és ittunk.

Kicsit meglepődtem, hogy beültél az autóba és rám se néztél.

Valami furcsa szorongató érzés futott át rajtam. Testvéreimre néztem, ők még jóízűen falatoztak.

Az autó állt, te pedig ott ültél a volán mögött.

Féltem.

Miután mindenki jóllakott már szívesen folytattuk volna veled a kirándulást.

Lassan a Nap is leszállt, a tisztásra köd ereszkedett. Fáztunk, de az autó ajtajai zárva maradtak.

Akkor kétségbeesésünkben utolsó menedékként bebújtunk a kocsi alá és összebújtunk.

Lassan elindult az autó veled, nélkülem, nélkülünk.

Most itt vagyok egy erdő és egy ház között. Este van, a kutyák ugatnak.

Homály borult a tájra, Cirmos fehér csíkjai ugyanúgy szürkének látszanak, mint az én vörös bundám.

Hol vagy?

Kormos szerint soha többé nem látunk téged.

A kispárnát is elvitted…

Tudod, ha én sírok, az csupán nyávogás. A többiek azt mondták legyek csendben, mert még idevonzom a kutyákat és bántani fognak minket.

Hogy bánthatna engem bárki, ha a te karod erős?

Sötét van.

Már nem látni az autók színét, csak a vakító lámpákat.

Mondd, észrevetted, hogy nem vagyok veled?

Én még várlak…

…valahogy nem hiszem el, hogy …