– Félelem és aggódás telepedett rá az életünkre a világjárvány által. Hívő emberként milyen csodákat, illetve bátor vállalkozásokat éltél meg, ebben az időszakban?

– Még mindig a feldolgozás idejét éljük, hiszen a pandémia egy új, globális tapasztalata az emberiségnek. Ez a történet még eltart egy ideig. A sok negatívum mellett áldásokat is átéltünk. Él az Úr, tud rólunk, szól hozzánk ilyen körülmények között is. Az ige nincs bezárva épületekbe, intézményekbe. Az egyházat, a gyülekezeteket is megrázta ez a helyzet, és arra sarkalta, hogy eddig szokatlan módon érjék el az embereket. Az én szolgálatom is sokat változott, hiszen alig tudtunk konferenciákat tartani, előre megszervezett gyülekezeti evangelizációkat, programokat, képzéseket kellett lemondani. Az internetes aktivitásom viszont felerősödött. Nem vagyok mestere ennek az eszköznek, de az egyik világi újság a tavaszi időszakban arra kért, hogy küldjek nekik videós üzenetet. Addig ilyet nem készítettem. A sikeren felbuzdulva, másnap, nagyszombaton újra próbálkoztam egy igei üzenettel, a saját Facebook oldalamon… A járvány okozta helyzetben ennek különösen nagy hatása volt. Azóta hetente készítek pár perces videókat. Naponta írok rövid áhítatokat a Facebook-on. Örülök annak, hogy gyülekezetbe nem járó rokonok, ismerősök, régi osztálytársak, munkatársak elérnek így, és akik nem járnak templomba, mégis hallgatják az igét ilyen módon. Mindemellett sűrűbb lett az egyéb kommunikációs forma sokakkal, ami lelkigondozást, de akár jegyesoktatást is jelentett. Öröme ennek az időnek, hogy többet olvashatok igét és más irodalmat. Feleségemmel is többet tudok beszélgetni, Bibliát olvasni.

– Mennyiben változott a kapcsolatod az elmúlt évben a Kárpát-medencei közösségekkel?

– Életem nagy ajándéka ez a szolgálat. Már a diktatúra éveiben is voltak kapcsolataim, útjaim, de a rendszerváltás óta kinyíltak a lehetőségek Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, és időnként Muravidéken. Sok szolgálatot kellett lemondanom, de a kapcsolat így is él telefonon, interneten. Olvassák, nézik és megosztják írásainkat, videóinkat, ezekben az időkben különösen is. Sokfelé kérik, igénylik a Híd magazint. Az egyik erdélyi gyükezet például negyven példányt fizet elő.

– Főleg a lelkésztársakat érdekelheti, hogyan tudod a rád jellemző sokrétű szolgálatot megszervezni és emellett férjnek, apának is maradni?

– Elhívásomat az Úrtól kaptam. Ő adta a küldetést, a mondanivalót. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, láthatom az ő rendezését. Ezért nagyon hálás vagyok. Ugyanakkor nyugtalan is vagyok, mert a család sok esetben megsínylette a teljesidős szolgálatomat. Ifjúsági lelkészként, amikor négy gyermekünk kicsi volt, évente 150-160 napot is távol voltam táborokban, gyülekezetekben. Ezeket az időket nem lehet bepótolni. Isten nem várja tőlünk azt, hogy a szolgálat miatt ne gondoskodjunk gyermeinkről és feleségünkről. A hívők biztattak engem: János testvér, az Úr majd megoldja, pótolja ezt, te csak szolgálj. Nem! Ezt nekünk kell megoldani. A feleségem mindig mellettem volt, nem tartott vissza, nem panaszkodott, de néha csendesen megkérdezte, mi miért nem tudunk „normálisan” élni, mint mások? Ennek a kérdésnek két oldala van. A lelkészek élete valóban nem hasonlítható egy megszokott polgári élethez, hiszen lényegében minden nap, a nap minden szakaszában van, lenne dolguk, és ha minden kötelezőt el is végeznek, még marad a lekiismeretfurdalás az elmaradt látogatások, önképzés, testi-lelki karbantartás miatt. Ez együtt jár a szolgálattal, ugyanakkor lehetne sokkal jobban kezelni. Negyvenes éveimben reggel nyolc órától sok esetben éjfélig dolgoztam. Ez volt az életem, szerettem. Egyszer rosszul lettem a szószéken. A gyülekezet nem vette észre. Akkor egy józan, keresztyén belgyógyász rám szólt, hogy vegyem Istentől jövő figyelmeztésül az esetet. Ezt olyan határozottan mondta, hogy rendelőjében rajtam kívül több kollégája is hallotta. Azóta tartok szabadnapot, elkezdtem jobban törődni az egészségemmel, a gyermekeimmel. Ennek ellenére kimaradtam az életük egy részéből. A már lassan középkorú gyermekeinknek édesanyjukkal ma is szorosabb a kapcsolatuk. Az utóbbi években, hála az Úrnak, nekem is egyre jobb a kapcsolatom velük. Családunk legalább olyan fontos legyen, mint a gyülekezet! A biblikus rend szerint Isten után a házastársunk és a gyermekeink következnek. Ezzel a felelősséggel a lelkészek nehezen küzdenek meg. Nem könnyű a családi életet és a szolgálatot jól összehangolni. Tökéletesen nem is lehet, és nem is kell, de komolyan törekedni kell rá. Nincs két egyforma lelkész és gyülekezet. Nincs mindenhol drámai helyzet, de tudom, hogy vannak gondok, családi, házassági krízisek és néha sajnos válások és más tragédiák. Könnyen pótolhatatlannak gondolhatjuk magunkat a szolgálatban. De ez nincs így. Jézustól mindent megtanulhatunk. Nála a minőség és nem a mennyiség számított.

A teljes cikk itt olvasható.