Református, ortodox, görögkatolikus, metodista, baptista, pünkösdi és evangélikus lelkészek kilenc gyülekezetben hirdetik majd az evangéliumot a reformáció havának 14. napján. Mindenki egy másik felekezet templomában, imaházában.

Szentirmai Róbert ortodox pap is velünk tartott. Tagja a missziói bizottságnak. Beloianniszban és más településeken végzi missziói munkáját mély hittel, elkötelezettséggel, kreativitással. Sokat tanultam tőle. „A Szentlelket nem lehet elnyerni pályázat útján” – mondta, amikor szóba kerültek az egyházi programpályázatok. Ortodox hívők állandó imája: „Uram, Jézus Krisztus, élő Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” Az ortodoxok szerint az életünk értelme és célja: átisteníteni a világot.

Miskolcon megtekintettük a helyi ortodox templomot és múzeumot. Az utcán Szentirmai Róbertet megállította egy fiú, hogy áldást kérjen tőle.

Jézus a halott mellett. Egy afrikai törzs úgy bünteti a súlyos vétket elkövetőt, hogy nem szólnak hozzá, kiközösítik. Az illető lefekszik kunyhójában a földre, és néhány nap múlva meghal. Ez jutott eszembe, amikor a Mária Magdolna című angol filmben (rendező: Garth Davis; bemutatták 2018-ban) Jézus odafekszik a halott Lázár mellé. Közelről nézi Lázárt, aki ezután életre kel. Az evangéliumi leírással nem egyezik a dramaturgia, mégis kifejezi a megváltás lényegét.

Nyomozók esküvője. Nem egy különleges esküvő résztvevője voltam már. Legutóbb két gyilkossági nyomozó frigyének örülhettünk a kispesti templomban. Egyiküknek sem az első házasságkötése volt. Mindketten hozták a már ifjúvá serdült gyermekeiket. Ők voltak a „násznép”, én az egyik tanú és a fotós. Életük, mint másoké, nehéz fejezetekből is áll. Sok mindent átélve, megharcolva, megtérés, megújulás után kérték az áldást életükre.

Zaklatott korunkban nem kerülhetjük el a próbákat, traumákat. Az egyház a gyógyulás, a remény, a jövő és az üdvösség helye.

Álom a vályúnál. A baracskai büntetésvégrehajtási intézetben tartottunk cigány imanapot. Százötvenen voltunk együtt egy kultúrteremben cigányok, magyarok, elítéltek, őrök, lelkészek; hívők és hinni nem tudók. A pannonhalmi szerzetesek egyike arról beszélt, hogy környezetünket ne a saját, hanem az Úr Jézus sebein keresztül lássuk, nézzük. Egyik volt fogvatartott is tanúságot tett. Néhány hónapja még ő is börtönlakó volt. Iszonyú mélységeket megjárt, komoly bűnökbe keveredett. Ma a pannonhalmi szerzetesekkel él, megszabadult a drogfüggőségből, kitisztult az élete.

A cigány származású református lelkipásztorra nagyon figyeltek. Néhány dolgot cigány nyelven beszélt meg a különleges gyülekezettel. Az alkalmi ének- és zenekar nagyszerűen teljesített. Volt itt gitár, szintetizátor, kanna… Régi cigány dallamokra születnek új, keresztyén énekszövegek.

Az egyik a tékozló fiú történetéről:

Azt álmodtam a vályúnál, Atyám,

Álmaimban otthon voltam, Atyám!

Hol ellened fellázadtam, s mondtam neked:

Add ki az örökségem!

[…]

Ám te várva vártál reám, Atyám!

Már messzire elém jöttél, Atyám!

Már messzire elém jöttél, s megcsókoltál!

Fiadként visszafogadtál!

De jó, hogy nem lett püspök! Köztudomású, hogy a Déli Evangélikus Egyházkerületben püspökválasztás volt tavasszal. A négy jelölt közé keveredtem. Mint korábban írtam is erről, nem éreztem ellenállhatatlan hívást erre a felelősségteljes szolgálatra. Belső békém ez ügyben megmaradt a választási folyamat előtt, alatt és utána.

Egyik gyülekezetünkben jó atmoszférájú evangelizációs esteken hirdettem az igét. Az alkalom végén, az elköszönéseknél egy néni odajött hozzám, és határozott hangon így szólt: „De jó, hogy nem lett püspök, így nem végezhetné ezt a munkát!”