Azt számontartottam, hogy az ünnep környékén nyílnak ki a nagymamán kertjében azok a bordó, nagy fejű, gyönyörű virágok, amelyek még a vázában is pompázatosan néznek ki. Sőt az iskolában az énekórán harsogva fújtuk a „két szál pünkösdrózsa / kihajlott az útra, / el akar hervadni, / nincs, ki leszakítsa” kezdetű népdalt, de hogy ennek nem sok köze volt az ünnep valódi tartalmához, azt azért gyermekfejjel is sejtettem.

Az évek múlásával aztán a pünkösdi ismeret is az enyém lett. Azóta, bár az egyik legnehezebben elmagyarázható, mégis az egyik legcsodálatosabb egyházi ünnepnek tartom.

Jézus, a Mester feltámadása után negyven nappal ismét elhagyta a tanítványait. Igaz, ez a búcsú egészen más volt, mint a megfeszítés előtti. Megígérte nekik, hogy hamarosan elküldi hozzájuk a bátorító, erőt adó Szentlelket. Az addigra már sok mindenen átment tanítványok talán hitték is ezt, meg nem is, de leginkább el sem tudták képzelni, valójában mit jelent ez az ígéret. Pünkösdre, az aratóünnepre készülődve Jeruzsálemben maradtak, és az asszonyokkal – közöttük Jézus anyjával, Máriával – együtt „egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban” – ahogy az apostolok cselekedeteiről szóló könyvben olvashatjuk. Rövidesen pedig az áruló Júdás helyére tizenkettediknek megválasztották Mátyást.

Nem írja a Biblia, de nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a tanítványokra amúgy a gyász is újra rátelepedett. Amikor végre felfogták a felfoghatatlant: a szeretett Mester újra él, ép és egészséges, de ismét el kellett válniuk tőle. Nem csoda, hogy még kimozdulni sem volt kedvük, inkább a szoba imádságos biztonságát választották.

Ám akkor felvirradt a húsvét utáni ötvenedik nap. Filmre való jelenet lehetett a mindent felkavaró, szélrohamhoz hasonló zúgás, amely az egész várost betöltötte, miközben a tanítványok feje felett lángnyelvek formájában megjelent a Szentlélek. A láthatatlan erő az egyik leglátványosabb formában. A szélzúgás, amely kitakarítja az állott levegőt, és a tűz, amely átjár és átmelegít.

Sok évvel ezelőtt az egyik ifjúsági táborunkban egyik óráról a másikra alaposan lehűlt a levegő. Nem győztük a nálunk levő pulóvereket, széldzsekiket magunkra húzni. Rögtön főztünk is egy nagy fazék forró teát, amely azonban csak ideig-óráig segített. Összekuporodva, átfagyva gubbasztottunk a hideg szobákban. Látva elkeseredett helyzetünket, a táborvezető kihirdette: most rakjuk meg az estére tervezett tábortüzet. Alig vártuk, hogy köré ülhessünk, hogy a lángokból kiáramló meleg átjárjon, és újra energiával töltsön el.

A németországi Werl városkájának ferences templomában az egyik festett üvegablak pünkösd csodáját jeleníti meg. Az 1961-ben elkészült, Máriának szentelt ablaksorozat szóban forgó üvegén az ámuló, megszeppent tizenkét apostol körében Mária is ott ül. Fejük felett nemcsak a lángnyelvek formájában jelenik meg a Szentlélek, hanem fehér galamb alakban is. Utalás ez Jézusnak mennybemenetelekor a tanítványokhoz intézett szavaira: „…János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” (ApCsel 1,5) Mert ahol a Szentlélek megjelenik, ott mindig csoda történik. Külső szemnek láthatatlan, embert belülről átjáró, felmelegítő, erőt adó módon.

Péter és a másik tizenegy tanítvány azon a bizonyos pünkösdön egészen különleges módon élhette meg ezt a csodát. Félelmeiket, gyászukat feledve otthagyták a szoba félhomályát, és kimentek az emberek közé. Belső indíttatásra bizonyságot tettek Isten szeretetéről és Krisztus feltámadásáról. Prédikációjuk során úgy átjárta őket a fény, ahogy a werli templomablak festett alakjain ma is átragyog a nap. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2019. június 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.