A Magyarországi Evangélikus Egyház fenntartásában működő szervezet a hajléktalanokról és a krízisbe jutott családokról gondoskodik a nappali melegedő, az éjjeli menedékhely, az átmeneti szálló, a hajléktalanok otthona, a szenvedélybeteg-részleg, a népkonyha, valamint a családok átmeneti otthona működtetésével. A különböző részlegek munkatársainak szerda délután rendeztek meghitt ünnepséget a Kertvárosi Gyülekezet Bolyai téri közösségi központjában. Laborczi Géza, az intézmény lelkész-intézményvezetője Bródy János: Ha én rózsa volnék című dalát/versét hívta segítségül a jó szociális munkás jellemzésére, felolvasta a MEE vezetőinek az alkalomra írt köszöntő levelét, majd jutalmat osztott az intézmény 56 dolgozójának, öten jubileumi jutalomban részesültek öt, illetve tízéves szolgálatuk alkalmából.

 – A társadalom változása és a szabályozók is folytonos alkalmazkodásra, megújulásra késztetik a szakmát. A nagy gyermekvédelmi intézetek megszűntetésének hatására már alig érkeznek felnőtté vált állami gondozottak, viszont segítséget várnak földönfutóvá lett teljes családok, vagy gyermeket nevelő apák – mondja Nagy Judit, a szeretetszolgálat intézményvezető-helyettese. – Az ellátási formákat az új szükségletekhez igazítjuk, de mindenkihez nem érünk el. A különböző egységekben mintegy 400 embert látunk el naponta, de mindig vannak szemérmes szegények, szívességi lakáshasználók, és olyanok, akik az utcáról már nem tudnak, nem akarnak, képtelenek odatalálni az intézményi segítséghez.

Nagy a kísértés, hogy a szociális munka napján is a kliensekről, a sok-sok kitaszított, szegény emberről, az emberi nyomorúság millió megnyilvánulásáról beszéljünk, de nem mulaszthatjuk el az év egyetlen napjának alkalmát, hogy azokról ne essék szó, akik hivatásként vállalták a legelesettebbek megsegítését. Sós Anita 2002-ben lett az Oltalom Szeretetszolgálat – akkor még Anyaóvóként működő részlegének – családgondozó munkatársa. Noha világi fenntartónál nem szerzett tapasztalatot, meggyőződéssel vallja, nagyban segíti munkáját az evangélikus lelkiség, szükségszerűen többletet ad a kliensekkel való foglalkozáshoz. Akik között ma már nem csak kitaszított várandós nők, gyerekükért rettegő anyák vannak, hanem egyre több kétkeresős család, vagy gyermekeit egyedül nevelő apa is. Ezért lett megújult munkahelyének a neve is új: Családok Átmeneti Otthona.

- Naponta akár többször élnek meg krízist ezekkel a családokkal. Hogyan lehet elviselni?

- Minden napnak és minden feladatnak megvan a maga szépsége és a maga kihívása. Ezekkel szembesülünk nap mint nap, és minden egyes családnak más a szükséglete, amire reagálnunk kell, és mindig az egyes családra szabott segítséget kell adnunk. A legfontosabb, hogy a lelki egyensúly visszaszerzését mozdítsuk elő, mert amíg a bizonytalanságot, a kiszolgáltatottság érzését nem tudjuk elűzni, akadály lesz a problémák, a feladatok megoldásában. Szükségszerűen megérinti az embert minden sérült, krízishelyzetben lévő sorsuk, különösen, ha gyermekekről van szó. Viszont, hivatásként tudom megélni, és ha csak apró sikerekben tükröződik is vissza a közös munkálkodásunk eredménye, az már megóvja az embert a kiégéstől. Nem feltétlenül abban gondolkodunk, hogy ezeknek a családoknak saját lakásuk lesz, hanem minden apró lépésnél ahhoz kell segíteni őket, hogy szülőként és családként meg tudják állni a helyüket, a gyermekeik pedig megélhessék a gyermekkor szépségét és örömeit.

Meggyesi János, az átmeneti szálló munkatársa, szociális munkásként és mentálhigiénés szakemberként azoknak a klienseknek igyekszik segíteni, akik valamilyen jövedelemmel rendelkeznek és általában egy évük van arra, hogy egyre önállósuló életvezetéssel, de az oltalom védelmében, saját lábukra álljanak. Kellő élettapasztalat birtokában nagy megértéssel és empátiával mesél a rábízottakról, akik mind másféle sebekkel, élettörténettel, kudarcokkal harcolva kapaszkodnak vissza a társadalomba. Még akkor is, ha az egyre egyértelműbb jeleket küld: lemondott a mihaszna csövesekről…

- Valóban érzékelhető a társadalom lemondása, közönye, a kirekesztés, bizonyára megvannak hozzá a tapasztalatok is, ami erre vezette a közvélekedők egy hányadát. Ugyanakkor sokszor megtapasztalom – Istennek hála -, hogy ismeretlen emberek becsöngetnek, hogy adjunk valamit. Talán két hete jött egy vállalkozó házaspár, akik a rendezvény után nem akarták kidobni a szendvicseket, a friss péksüteményt. Vagy őrzöm az emlékét annak a családnak, amelyik egy zsák ruhával kanyarodott be az átmeneti szállóra útban a nagymamához, és a látottak hatására otthagyták a tepsi süteményt – már csak egy csíkot vittek tovább. A segítőszándékot is megtapasztaljuk.

- Nem érzi úgy olykor mégis, hogy elég, nem bírom tovább, tehetetlen vagyok, nem tudom a világ összes baját megoldani, elhordozni?

- Nem. Az én életem elég sok vargabetűvel és útelágazással járt – válaszol habozás nélkül a református lelkészvégzettséggel és közigazgatási, jegyzői tapasztalatokkal is rendelkező Meggyesi János. – Most, 62 évesen mondhatom, hogy a helyemen vagyok. Erő az kell hozzá. Meg hit. Hit Istenben és hit abban, hogy amit csinálunk, az nem szélmalomharc, annak van értelme. És akkor kevésbé viseli meg az embert.