Ilyenkor az itt maradók fájdalmas kötelessége az előrementek hagyatékának feldolgozása. Különösen nagy kihívás ez a Deák téri lakás esetében, ahol apósom után több ezer könyv és kézirat maradt. Feleségem minap az egyik titkokat rejtő dobozban egy gépelt lapot talált, amelynek szerzője néhai Koren Emil esperes (1915-1998), aki első főnököm volt a budavári gyülekezetben, még a hetvenes évek közepén. Akik ismerték őt, tudják, hogy irodalmi szinten prédikált és írt. Félévszázad távolából is jól emlékszem még néhány költői szépségű prédikációs illusztrációjára. Amikor beleolvastam 1986. áprilisára datált soraiba, szinte beleborzongtam a tartalom szívbemarkoló mélységébe és a stílus felemelő magasztosságába.
Úgy gondolom, hogy vírus sújtotta napjainkban nemcsak a testünk, de a lelkünk immunrendszerét is létkérdés megerősítenünk. Ezek a sorok preventív terápiát kínálnak minden szorongató depressziós gondolattal, félelemmel és reményvesztettséggel szemben.
Apósom, Hafenscher Károly, akinek szintén főnöke volt még Kőbányán Emil bácsi, vagy, ahogyan sokan ismertük és szerettük, Pempi bácsi, természetesen, mint mindig, ezt az írást is margójegyzettel látta el. Nem könnyen olvasható kézírással, piros tintával csak ennyi áll a lap tetején: „Szokatlan végrendelet”
Igen, ez a néhány sor valóban végrendelet, testamentum, drága hagyaték, kincs, örökség. Elolvasva rögtön úgy éreztem, nem lehet véletlen, hogy a Gondviselés, feleségem jóvoltából, sok száz kézirat közül éppen ezt adta a kezembe 2020. komor novemberében. Szeretném hát közkinccsé tenni abban bízva, hogy másoknak is sokat jelenthet ez az élő hitet és éltető reménységet ajándékozó igazi bizonyságtétel.
Mosollyal szeretnék meghalni
Nem a félelmes kaszást várom, fekete leplével, csontarcával és rozsdás kaszájával. A küldöttet várom, aki a hazahívó szót hozza. Attól, aki azt mondta: „elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. Ne nyugtalankodjatok hát és ne féljetek.” Várakozásban telik az időm. Izmaim, s a szívem minden rezdülése kész, hogy a hívó szóra induljon.
Mosollyal szeretnék meghalni.
Indulóban visszanézni erre a világra, erre az életre. Nem a rosszakra emlékezni. Voltak bőven. Én rontottam el. De nézd, Ő mindent elsimított, helyére tett, kijavított és megbocsátott. S most vár, hogy elkészített helyemre lépjek. Indulóban visszanézni erre az életre, amely így ahogy van szép! Színes, tarka kaleidoszkóp: sötét és csillogó színekkel, szomorú és vidám napokkal, fájó és boldog eseményekkel, küzdelmekkel és megbékélésekkel, megalázó szégyenekkel és rátarti büszkeséggel. Így mindenestül szép és tarka. Sohasem volt teher. Legfeljebb nehéz, de acélozott. Ha csupa szép volt, megtöltött. Mindig hálás voltam az életért. Épp ezért nem nehéz belőle tovább indulnom. A Forrásához. Ott minden tiszta, ami itt homály, egyenes, ami itt kuszált, és csillogóan egész, ami itt repedt.
Mosollyal szeretnék meghalni.
Meghasad a véges és kitárul a végtelen. Kicsivé törpül, ami immanens, és betölt mindent, ami transzcendens. Céljához ér a hit is, amely itt homályos sejtés, ott a nem látott dolgok valósága.
Hogyne szeretnék hát mosollyal meghalni!
De addig: eljövendő szenvedések ne kísértsetek! Fájdalmak ne törjetek meg. Kínok ne torzítsátok el szívemen a mosolyt! Uram, Jézus mosolyogj helyettem, mint egykor szenvedtél helyettem!
Koren Emilnek ezt a ma is gazdagító hagyatékát hálás szívvel megosztotta: Gáncs Péter, nyugalmazott evangélikus püspök