Már a Sopron felé vivő úton emlegettem Madarassy Istvánnak, hogy egy Szent István-napon milyen szeretettel beszélt nekem Sándor a szülőföldjéről, Orosházáról és környékéről, no meg szülőfalujáról, Kunágotáról. Elfogultság nélkül állította, hogy sehol a világon, sehol a hazában nem lehetett olyan kenyeret enni, mint odahaza. „A kenyérsütés egyszer egy héten, annak is egy meghatározott napján volt esedékes a színevangélikus családunkban – fejtegette. – Már az előestén érdekes események zajlottak: lisztszitálás, kovász-előkészítés, a gazdaasszony erre az alkalomra fehér kötényt és fehér kendőt kötött, és mint egy felszentelt papnő, végezte az egyébként komoly fizikai erőt igénylő munkát. A kemence fűtése korán reggel fényt, meleget jelentett. A kenyér bevetése, a sütőlapát rendszerint felidézte Jancsi és Juliska borzongató történetét. A sülő kenyér illata betöltötte az egész házat. A kenyér megszegése előtt édesanyám a kés hegyével három keresztet rajzolt az alsó kenyérhéjra, s csak ezután vágta ketté. Ennek a kenyérnek becsülete volt, életünk volt, testünk tápláléka, sok-sok érzelmi és spirituális tartalommal.”

A zeneszerző felesége, Maya asszony fogadott bennünket a polgári lakásban, ahol a hosszú folyosónak, az ott elhelyezett családi képeknek, a nagy és magas szobáknak 19. századi hangulatuk van; s ahol a tér nem riaszt, hanem mindjárt befogad. Madarassy István a zeneszerző egyik háromtételes opusából fogant háromtételes alkotását vitte ajándékba, én a Széchenyi István névnapjáról írott könyvemmel kedveskedtem a ház asszonyának. Éppen csak elhelyezkedtünk az asztal körül, amikor ránk mosolygott Szokolay Sándor is. Nem látszott betegnek. Talán csak soványabb volt, mint amikor néhány évvel korábban Budapesten találkoztunk. Igazi, cseverészős késő délután volt. De hosszabb időnek kellett eltelnie, amíg nekiszegeztem a kérdést:

– Önre mindig az volt a jellemző, hogy sokat dolgozik, talán többszörösét is végzi annak, mint amit szabadna. Hírlik azonban, hogy az utóbbi időben nem komponál. Igaz a hír?

– A hír igaz – kaptam a feleletet. – Fél éve már nem komponálok. Én nem tudok magamtól meghatódni, de most egy kicsit meghatódva válaszolok. Húsz éve volt egy szívműtétem a városmajori klinikán. Aztán teljesen elfeledkeztem róla, mígnem egy éve ismét jelentkeztek a panaszok. A múlt nyáron el is ment a kedvem az élettől. Nem tudtam, hogy a szívbetegség depresszióhoz vezet. Átaludtam fél évet, napi tizenöt órákat. Egy injekció-kúra sokat segített. Úgy éreztem, odafönt meg van írva, hogy megmaradjak.

Nehéz volt megszólalni ilyen vallomás után. Maya asszony felpattant, és perceken belül édes sütemények kerültek az asztalra, ami mindig segít, ha az ember nem találja a végszót.

– Gyógyultnak érzi már magát? – faggattam tovább.

– Igen, teljesen – hangzott a megnyugtató válasz. – A soproni környezet is segített. Ha nem jövünk el tizenhét évvel ezelőtt Budapestről, most nem beszélgetnénk. Többször elmondtam, hogy legnagyobb emberi és zenei példaképem Kodály tanár úr volt, aki negyven-ötven évvel ezelőtt megkérdezte tőlem: zongoránál komponálok, vagy fejben? Erre én azt feleltem, hogy zongorán lejátszom, hogy el ne felejtsem. „Amit elfelejt az ember, megérdemli, hogy elfelejtse” – mondta a tanár úr. Ez a mondása jutott eszembe nagybetegen, hogy én most megtanulok fejben komponálni. És ez az előző fél év alatt ment is.

– Tehát akkor dolgozott – jegyeztem meg.

– Nem írtam le egyet sem. Nem clusterek [hangfürtök, hanghalmazok] születtek, hanem ahogy én nevezem őket: hangtömbök. Nem írok atonális zenét, csak aki először hallja, azt hiszi, hogy az. Mert azért modern. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a zene szép legyen, másodsorban tiszta legyen, harmadsorban pedig igaz legyen. Amíg élek, csak ilyet szeretnék írni.

– Luther Márton azt vallotta, a zene a bánat leghatásosabb orvossága, a lélek fegyelmezésének mestere, Isten legszebb adományainak egyike, a teológia rokona.

– Tökéletesen igaza van, de hogy értsék, miről van szó: megfogadtam, hogy nyolcvanéves korom után csak szakrális zenét akarok írni. Aztán rájöttem, hogy mindenfajta zenét szabad írnom, mert úgyis szakrális lesz.

Somerset Maugham mondása jutott eszembe: „…csak egyetlen dologban vagyok biztos, éspedig abban, hogy az ember nagyon kevés dologban lehet biztos.” A zeneszerző iménti szavai ezt a bizonyosságot éreztették velünk.

Néhány csendes pillanat után más irányba szaladt a csevegés.

– Yehudi Menuhin szerint egyre lármásabb lesz a világ, és az emberi fül veszélyben van – mondtam. – A zaj kikezdi az ember agyát.

– Így igaz – vágta rá Sándor azonnal. – Éppen ezért nekünk a legfontosabb volt, hogy olyan lakásba menjünk, ahol majdnem süketek a szobák. Nincs semmi beszűrődő zaj, az udvar és a fenyőerdő nyugalmat áraszt. Ugyanakkor a csend is csupa hang, csak érteni kell ezt a muzsikát. Természetimádó vagyok. Napimádó. Teliholdkor tudok a legjobban komponálni. Ha telihold van, akkor én is tele vagyok inspirációval, és ha fogy a hold, akkor én is „fogyok”. Feleségem teliholdkor nem hív vendégeket, mert tudja, hogy ez az időszak fontos nekem. Nem beszél róla, csak tudomásul veszi. Tele van csodákkal az életem. De ezt csak föntről kaphatjuk! És ezért kellett nagyon sok szakrális mű- vet írnom, amelyeknek a szövege erkölcsi értéket ad.

– A zene megszelídítheti az erkölcsöket? – Kell, hogy legyen morálja minden emberi életnek. Kodály szerint az idő kérlelhetetlenül kiszűri, ami élettelen vagy romboló. Mindennap olvasom a Bibliát. Elképesztő, hogy minden benne van, amire szüksége van egy egyszerű parasztembernek vagy az egyetemi tanárnak. A Biblia sokkal fontosabb, mint a krikszkraksz szövegek. Nemegyszer ugyanis a szövegnek semmi köze sincs a vokális zenéhez. Rendben van, ilyet is kell csinálni. De hogy ez az irányzat kezd lábra kapni? Hogy ne értsük?

– Bartók szerint a zeneszerző számára ugyanolyan természetessé kell válnia a maga zenei nyelvének, mint amilyen az anyanyelve.

– Azzal, hogy azt mondom: a mű tiszta és igaz legyen, fel kell erősíteni a szöveget. Ha a magyar egészen egyedüli nyelv – márpedig az –, akkor a magyar zenei nyelv is az. De vannak, akik fütyülnek erre, és utánozzák a nyugati kliséket. Nem azt mondom, hogy nem szabad kísérletezni, én is megtettem. És tudok olyat írni, ami nem tetszik.

– Ez bölcs beismerés! – vetette közbe nevetve Madarassy István.

– Csakhogy – folytatta a zeneszerző – nem nagyon írok. Viszont a belső kényszer nagyon fontos. Ez a komponálás elengedhetetlen része. Nem versenyfutás a komponálás, de az igazi az, ami azonnal jön, és csak le kell írni.

Közben besötétedett, és bekopogtatott az este. De a hangulat olyan felemelő volt, hogy nehéznek tűnt elbúcsúzni. Jött azonban egy újabb, most már riporteri kérdés:

– Szerencsés embernek tartja magát?

– Nagyon. A Biblia szerint Istennel nem lehet alkudozni. Mégis annyi bajból kihúzott már… Pap akartam lenni… Az igazság az, hogy nem is nagyon lettem más. Misszionárius. És nem tudok szebbet elképzelni az emberi életnél.

– Márai Sándor is erre a következtetésre jutott…

– Az Isten távolról irányít bennünket. Bocsánatot kérek azoktól az emberektől, akik nem érzik gyönyörűnek az életüket. De nem biztos, hogy jó felől nézik.

– Nyolcvanegy évesen mi tölti el örömmel? – szegeztem Szokolay Sándornak a provokatív kérdést.

– Nem dicsekvés: jóban, rosszban ennyi évet meg kellett érnem, hogy rájöjjek, a legnagyobb öröm a feleségem. Nem lennék, ha ő nem lenne. Visszahozott a halálból is. De öregkorunkra gyerekek lettünk. Hogy lehet, hogy nyolcvanegy éves korában jobban szeret az ember – bárkit, bármikor –, mint egész életében? A lányom és a férje, akit fiamként szeretek, szeretettel vesznek körül. Orsolya a Budapesti Vonósok menedzsere volt, és lemondott a szeretett állásáról az én kedvemért. Elhatározta, hogy zongoraművész férjével együtt Sopronba költözik, hogy mellettem lehessen, és rendszeres napi testmozgással, masszázzsal segítsen felerősödni. Ez azonban nemcsak fizikai munka, hanem lelki is. Azt mondta, nem hagyja, hogy meghaljak.

Szedelőzködtünk. Már az előszobában jutott eszembe a kódának is tekinthető gondolat:

– Ha ebben a csendben a hóesést figyeli, kinek a zenéjét hallja?

– Bachét. Egyszer azt mondtam, hogy az ő zenéje nekem olyan, mint az imádság. Bach volt és maradt a kedvenc zeneszerzőm.

A kézirat leadása előtt a visszaemlékezést elküldtem Maya asszonynak és Orsolyának, a lányuknak. Orsolya az e-mailje végén ezt írta az édesapjáról: „Az utolsó napjaiban sem volt rá jellemző a szomorú arckifejezés. Szinte mindig mosolygott, még az utolsó pillanatban is, és úgy maradt, miután a lelke lágy hullámzásban elhagyta a testét. Abban a pillanatban, amikor megpillantotta a túlsó partot, az arca felragyogott. Fantasztikus élmény és megnyugtató bizonyosság volt számunkra. Édesanyámmal és férjemmel mellette lehettünk.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2016. április 3-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.