Az eseményre sokan eljöttek, megtelt a Klebelsberg Kultúrkúria színházterme. Ott voltak a hajdani Gaudiopolis gyermekköztársaság lakói közül is többen, ma már a nyolcvanas éveiket taposó örökifjak. A megjelenteket Fodor Viktor lelkész köszöntötte, a bevezető és a záróáhítatot Sztojanovics András, a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon igazgatója tartotta, aki Sztehlo Gábor örökébe léphetett az intézmény élén. 

Keveházi László érdekfeszítő előadásában felvillantotta Sztehlo életútjának állomásait, s kitért Gaudiopolis mindennapjaira is. Végül szónoki kérdést tett fel: ma vajon kiket mentene Sztehlo Gábor? A teljesség igénye nélkül csokorba szedtük az előadás legérdekesebb részeit.

Sztehlo Gábor a Reformáció 500 keretében? Fontos, hogy az évfordulón emlékezzünk és emlékeztessünk azokra a kiemelkedő evangélikus személyiségekre, akik meghallották a hívást, igaz keresztényként, Isten gyermekeként éltek. Sztehlo Gábor ilyen volt, és éppen itt, Hűvösvölgyben hozta létre a fogyatékkal élők szeretetotthonát. Tette ezt akkor, amikor a kommunista hatóságok ellehetetlenítették menekültmentő vöröskeresztes munkáját, amikor a lelkészi hivatástól is eltiltották – vagyis amikor mindent elvettek tőle. Azt nem tiltották meg neki, hogy gondozza az időseket és a sérült gyermekeket. Ezt a feladatot abban az időben szívesen hagyták rá az egyházra.

Sztehlo ősei összeforrtak a magyarországi evangélikus egyházzal, igazi lelkészdinasztia volt. A család első papja 1670-től 98-ig Felsősajón szolgált. Utána sorra következtek a lelkészek és a tanítók. A helyszínek: Pilis, Dobsina… Sztehlo Kornélnak, Gábor nagyapjának jelentős szerepe volt abban, hogy egyházunk a budapesti Üllői út 24. alatti épületet megvásárolta székház céljára. Kétszáznegyven esztendő az egyház szolgálatában címmel megírta a család történetét. Érdekes mozzanat, hogy Sztehlo Kornél felesége Haggenmacher lány – az após iparmágnás, híres sörgyáros volt.

Ifjúkori évek. Gáborék hatan voltak testvérek, az Orlay utcában éltek. Ő nem volt mindig eminens tanuló, de nagyon jó iskolákba járatták. Először magántanuló volt, aztán a Deák térre került. Utána a cisztercieknél folytatta, majd a Lónyay utca következett, végül a Fasor. Az ökumenikus gondolkodást tehát már iskolai éveiben elsajátíthatta. Teológusként kollégiumban lakott, egy szobában egy finn teológussal, ő nagy hatással volt rá. Gyakran kapott pakkot hazulról, de a küldeménynek csak a felét tartotta meg magának, a többit elosztogatta. Kérdezték, miért teszi. Azt válaszolta: „Több nem menne le a torkomon.” Ő volt egyházunk harmadik finnországi ösztöndíjasa Dedinszky Gyula és Zászkaliczky Pál után. Itt az ébredési mozgalom tüze őt is megérintette, ennek eredményeként diakonisszaszolgálatot vállalt, népfőiskolát szervezett.

Lelkészi szolgálat. Budavár volt az első állomás, aztán a Fasor, majd Hatvan következett. Abban az időben meglepő módon több volt a lelkész, mint a gyülekezet. Hatvanban olyan kicsiny volt a templom, hogy azt beszélték: a lelkész a szószékről könnyen kezet foghatott a kántorral. Nagytarcsán nem volt lelkészlakás, de minden reggel volt istentisztelet. Ő a falu másik végén lakott, onnan indult el. Útközben csatlakoztak hozzá a hívek: elöl ő ment Luther-kabátban, aztán sorban egyre többen álltak be mögé. Ez egyfajta evangélikus körmenet volt.

Itt ismerte meg későbbi feleségét, Lehel Ilonát, akibe fülig beleszeretett. A szószékről személy szerint hozzá beszélt, és ámen helyett így fejezte be a prédikációit: „Kezét csókolom!” A szlovák hívek kedvéért megtanult szlovákul. Később azt kérték tőle, hogy inkább magyarul prédikáljon, mert azt megértik.

Ébredésének napja. Elkövetkezett 1944. március 19., Magyarország német megszállása, amelyet ő „az ébredés napjának” nevezett el, mert ráébresztette feladatá- ra. Raffay püspök is felfigyelt rá, állító- lag kiszemelte ifjúsági felelősnek. Sztehlo ekkor a Jó Pásztor református missziói bizottsághoz csatlakozott, amely zsidó gyermekeket mentett. „Ekkor kaptam meg azt, amit tennem kellett” – mesélte utóbb. Különböző lakásokban helyezte el az elárvult gyermekeket. Több százan voltak harminckét bérelt lakásban. Terjedt a híre munkájának. A nyilasok megfenyegették, de őt ez sem tántorította el. Volt, hogy egy kosarat találtak, benne egy bebugyolált csecsemővel. Egy cetli volt a kosáron: „Zsuzsika a neve.”

Megalakul a Gaudiopolis. Már az ostrom után történt, hogy a Budakeszi útra költöztette a menekült gyermekeket. A Budagyöngyénél vonult a csapat, élén a Luther-kabátos Sztehlo Gáborral. „Nem tudom, vacsorára mit adok nekik, de Isten gondoskodik rólunk” – mondta. Így is történt.

Az egyik villában volt a Pax Gyermekotthon, a másikban, a Farkastanyán a nagyobb fiúk éltek. Sztehlo egy nagy családot akart a gyerekek igazi – elhurcolt, elpusztult – családjai helyett. A menekülteket „örökbe fogadták” az asszonyok, az ő mamájuk Bethlen Mária volt.

„Ekkor láttunk egy filmet – mondta Keveházi László –, A fiúk városa volt a címe. Mi is ilyet akartunk, egy demokratikus intézetet. Senkivel sem kivételeztek, mindenki egyenlő volt. Szükség volt a felügyeletre, hiszen volt szoba, ahol együtt éltek a zsidó menekültek a nyilas szülők gyermekeivel. Gábor bácsi nem tűrte a viszálykodást. Ilyen volt Gaudiopolis, az Örömváros, ahol persze könnyek is hullottak. Sokan szüleiket siratták, árvák voltak.”

Hogyan érkezett Gaudiopolisba Keveházi László? „1945 októberében a nagyváradi hadapródiskolában voltam, de innen kimenekítettek, majd Németországba és utóbb francia hadifogságba kerültünk – tette hozzá előadásában a nyugalmazott esperes. – Innen jöhettem haza, de Győrben édesanyám magára maradt, apámat bebörtönözték. »Keresd fel Sztehlo Gábort« – tanácsolta nekem. Így is tettem, és Sztehlo ezzel fogadott: »Közöttünk a helyed!« Volt tribun, a szobákat polgármester vezette. Magam sem tudom, miért, de én lettem a Gaudiopolis első miniszterelnöke, talán mert a második legidősebb voltam a gyerekek között. Horváth Ádám [a későbbi televíziós rendező – a szerk.] volt a kultuszminiszter. Vele együtt mentem segélyért Veres Péterhez, akitől harmincezer forintot kaptunk. Nagyon büszkék voltunk magunkra, de később kiderült, hogy csak futárok voltunk. Gábor bácsi előre mindent tisztázott Veres Péterrel. Én aztán nem sokáig voltam miniszterelnök, megpuccsoltak. Kudar Laci lett az utódom” – mesélte tréfásan Keveházi László. Elmondta, hogy szívizomgyulladás miatt került el a Gaudiopolisból, de az ott töltött idő meghatározó volt a számára.

Az államosítás. A Gaudiopolist nem nézték jó szemmel a hatóságok, hiszen itt találtak menedéket a katonatisztek, a kitelepítettek és a bebörtönzöttek gyermekei is. Államosították az otthont. Állítólag felajánlották Sztehlo Gábornak, hogy legyen az igazgatója az államosított gyermekotthonnak. Ezt nem vállalta, nyíltan megmondta, hogy nem tudna megfelelni az elvárásoknak.

Büntetésből – Budavár, Kelenföld után – Kőbányára került segédlelkésznek. A büntetés persze csak részben volt igaz, hiszen itt jó barátjának, Koren Emilnek a társa lett. Rendszeresen látogatta a kitelepítetteket, noha ezt szigorúan tiltották. Ahogy korábban a nyilasok, ezúttal az ávósok fenyegették. Követelték, hogy hagyjon fel minden ilyen látogatással, de ő nem hagyta magát.

1951-ben hozta létre Hűvösvölgyben, a Fébé-egyesület épületében a Sarepta szeretetotthont. Ezt eltűrték, hiszen Sztehlo minden sérült és elhagyott gyermeket szívesen fogadott.

„Száműzetés” Svájcban. Családja ’56-ban Svájcba disszidált, gyermekei ma is külföldön élnek. Készült hozzájuk, látogató-útlevelet kért. A hatóságok kitelepedési útlevelet akartak neki adni, mert nem szerették volna, ha hazatér. 1961-ben megkapta a látogató-útlevelet, kiutazhatott. Ottlé- te alatt infarktust kapott. Orvosi tanácsra Svájcban maradt, és felgyógyulása után ott folytatta lelkészi szolgálatát. Sírva fakadt, amikor finn barátja, Outi Karanko-Pap as - szony utánavitte Luther-kabátját, majd leveleit is.

Egy kora nyári napon, 1974-ben szokása szerint egy padon üldögélt, épp a hazulról kapott leveleit olvasgatta, amikor meghalt.

Sztehlo Gábort felterjesztették Nobel-békedíjra is. Egy ajánlója szerint legalább harminc embert megmentett a vészkorszakban. Később válaszoltak neki: igaz a történet, kis tévedéssel: nem harminc, hanem kétezer ember köszönhette neki a megmenekülését. A zsidómentő személyiségeknek, a Világ Igazainak az emlékkertjében, a jeruzsálemi Jad Vasemben neki is ültettek fát. Közel a Golgotához.

Gaudiopolis címmel rendezik meg a második OFF-Biennálét. A szeptember 29. és november 5. között esedékes nemzetközi művészeti rendezvénysorozat budapesti sajtótájékoztatóján az OFF-Biennále vezetője, Somogyi Hajnalka elmondta, hogy továbbra sem pályáznak állami forrásokra, és kívül maradnak az állami intézményrendszeren, így nem kell „rossz kompromisszumokat” elfogadniuk. Székely Katalin közlése szerint a közös szál a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által a második világháború után alapított Gaudiopolis (Örömváros) gyermekköztársaság lesz. Sztehlo árvaháza nemcsak fedelet nyújtott, hanem izgalmas pedagógiai kísérletbe is kezdett: a gyerekek úgy tanulhattak a demokráciáról, hogy ki is próbálhatták, meg is szervezhették – emlékeztetett. Kurátortársa, Erőss Nikolett hozzátette: a Gaudiopolis rendkívül gazdag, a mű- vészeket is inspiráló metafora, egyben azonban felmutatja az OFF-Biennále működési modelljét is, amely a közösség, munka, játék fogalmak köré szerveződik. Az idei eseménysorozatnak negyven – elsősorban budapesti – helyszín ad otthont: üres üzletek, kereskedelmi galériák, ipari épületek, iskolák, egy obszervatórium, de több köztéri munkával is jelentkeznek. A második OFF-Biennále projektjeiben csaknem hatvan magyar és mintegy ötven külföldi művész vesz részt.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 27-28. számában jelent meg, 2017. július 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.