– A Sareptát 1951-ben Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította és igazgatta, aki kétezer embert mentett meg a II. világháború alatt. Nehéz megfelelni ennek az örökségnek?

– Számomra talán nem is az ő személye a fontos, hanem az, hogy ő is hívő ember volt, aki lelkészként szabott olyan irányt a mindennapjainak, amelyet mi is mindannyian azért követünk, mert Isten útján szeretnénk járni. Sztehlo Gáborra nagy tisztelettel gondolunk, néhány lakónk már az ő idejében is itt élt. Nagy szeretettel emlegetik, hogy milyen empátiával, odafigyeléssel fordult az itt élők felé, olyan rendkívüli időkben, amikor a másnapi betevő is kérdéses volt. Gábor bácsi sokak számára élő emlék, szép példa. Azonban más körülmények és lehetőségek között élünk most, és a prioritások is mások.

– Melyek most a prioritások az otthon életében?

– Sztehlo Gábor létrehozója, alapítója volt intézményünknek. Ránk a fejlesztés és a bővítés feladata hárul. Azok a körülmények, amelyek hatvan évvel ezelőtt elfogadhatóak voltak, ma már – elsősorban az EU előírásai miatt – sajnos messze nem megfelelőek. Ahhoz, hogy a fogyatékos emberek ellátása továbbra is működhessen, lépnünk kellett. Célkitűzésünk hamarosan meg is valósul: Hidegkúton, a volt Petőfi Művelődési Ház helyén fogyatékos személyek számára építünk új lakócentrumot.

– Mit jelent az a kifejezés, hogy lakócentrum fogyatékosok számára, hogyan és kik élnek majd itt?

– A lakócentrumokban csak fogyatékos emberek élnek egy épületben, ezen az építési telken maximum 50 fő ellátása biztosítható. A mi lakócentrumunk esetében négy nagy lakást kell elképzelni, ahol mint egy nagy család együtt él lakásonként 12-13 fogyatékos ember, döntően egy- és kétágyas, fürdőszobás szobákban. Minden szobához tartozik egy kis konyha, főzőlehetőséggel – ez EU-előírás. A közös nagy nappaliban is lesz beépített konyha, ahol együtt is főzhetnek majd maguknak. Természetesen az ápolók, gyógypedagógusok bejárnak majd segíteni, és 24 órában a helyszínen is lesz munkatársunk, de az épületben csak a fogyatékos emberek laknak majd. A lakásokban vegyesen helyezzük majd el őket, mert így jobban tudják segíteni egymást. Most sem mindent a dolgozóink végeznek el. Mindig örömmel tölt el, ha látom, hogy az etetésben, az öltözködésben vagy a takarításban segítenek egymásnak lakóink. Ez nekik is jó, hiszen így fontosnak érezhetik magukat.

– Hogyan sikerült előteremteni a beruházáshoz szükséges összeget?

– 15 év kemény és kitartó munkájával értük el. Amikor az idősrészleget modernizáltuk, a beköltöző idősek önkéntes támogatását és adományait nem éltük fel, nem költöttük el, hanem mindent félretettünk, és a 15 év alatt a banki kamatokkal együtt összegyűlt a mostani építkezés költségének nagy része. Emellett leginkább Németországból támogattak minket. És természetesen az evangélikus egyház is ott áll mögöttünk hátvédként, és reményeink szerint segíteni fognak bennünket az építkezés befejezéséig. Így jelenleg a tervezett egymilliárdos költség négyötöde, nyolcszázmillió forint áll a rendelkezésünkre.

– A II. Kerületi Önkormányzattal milyen a kapcsolatuk?

– Az önkormányzattal mindig kiváló volt a kapcsolatunk, minden évben támogatták intézményünket: 1-3 millió forinttal hozzájárultak nyolc házunk valamelyikének korszerűsítéséhez, így például az esedékes nyílászárócseréhez vagy a fűtés-korszerűsítéshez. A támogatói szándék és az őszinte érdeklődés nyilvánul meg abban is, hogy Láng Zsolt polgármester és Ernyey László, az egyházügyi és karitatív szervezetek tanácsnoka mindig részt vesznek az ünnepségeinken.

– Harmincöt éve lelkész, tizenöt éve vezeti a Sareptát. Hogyan tekint ezekre az évekre?

– 1978-ban végeztem evangélikus lelkészként, majd egy Nógrád megyei kis faluban szolgáltam, Sámsonházán – s ahogy a helyiek mondták: több volt ott a tehén, mint a lakó. Már ott kialakult bennem az erős szociális elkötelezettség: feleségemmel egy súlyos, izomsorvadásos beteget segítettünk, támogattunk évekig. 1988-ban kerültem Kondorosra, ahol tíz nagyon szép évet töltöttünk el. Visszakaptunk egy régi egyházi telket, és a rajta lévő épületben idősotthont alakítottunk ki. Talán emiatt is volt, hogy 1998-ban a püspök úr megkérdezte, vállalnám-e a Sarepta vezetését, amikor az elődöm nyugdíjba megy. A feleségem és én is itt nőttünk fel a Hűvösvölgyben, illetve a Rózsadombon, így örömmel mondtunk igent a felkérésre. Bizonyos értelemben hazajöttünk. Nekem öt évem van még a nyugdíjig, úgy számolom, hogy addigra elkészül az új épületünk, eltelik még néhány év, míg bejáratjuk, hogy jól működjön. Ha mint igazgató nyugdíjba is megyek, azért a lelkészi mivoltomból nem, és akkor a lelkészkollégákat bizony meg fogom keresni, hogy néha engedjenek engem is prédikálni. Jelenleg is minden második vasárnap prédikálok, különböző helyszíneken.

– Jól értem, hogy öt napon át a Sareptában igazgató, szombaton a prédikációra készül, vasárnap pedig kiáll a szószékre?

– Ez pontosan így van. A családom is észrevételezi ezt olykor… Itt lakunk a közelben, Hidegkúton. 31 éves nagyfiam ugyan szociális munkásként végzett, de most logisztikai területen dolgozik, középső fiam 27 éves, ő most fejezi be a BME mesterszakát, 20 éves „kislányom” pedig biomérnöknek készül.

– Ha röviden meg kellene megfogalmazni életének személyes hitvallását, mit emelne ki?

– A személyes hitemre tenném a hangsúlyt: hívő embernek lenni, komolyan venni Istent, ez mindennek az alapja. Aki hívő ember, az jó cipész, jó pék, vagy éppen jó lelkész lesz. Ha én felvállalom Jézust, akkor szinte mindegy, hol vagyok, mit csinálok, az jól fog működni. Minden legbelül, a szívünkben dől el.