Első bejegyzésem akkor keletkezett, amikor világgá kürtöltük, hogy 2016 februárjában megalakult az Evangélikus Motorosok köre.

A második szösszenetben, 2016 novemberében megosztottuk tervünket a világhálón: motorral szeretnénk kimenni Wittenbergbe a magyar napokra és szólt a felhívás: evangélikusok, motorosok – Jöjjetek, tartsatok velünk!

Aztán jött a hideg tél. De szívünk fölmelegedett annak a gondolatától, hogy hamarosan itt a jó idő és együtt készülhetünk. Az időközben összejött jelentkezések alapján 26 fő gurul majd együtt a Reformáció bölcsője felé, összesen 18 motorral. És hogy kapcsolatunk ne csak virtuális legyen, szerveztünk egy túramegbeszélési napot. Terveink között szerepelt természetesen egy közös gurulás is. Ha már úgyis együtt vagyunk.

És egyszer csak eljött ennek is az ideje! Hú, de vártuk már! Ahogy Végh Szabi is bennünket június 9-én. Délután és este szépen bepöfögött Szárszóra a csapat legnagyobb része, ki messzebbről, ki közelebbről. Volt, aki családját is magával hozta – Szárszón csodálatos az időtöltés! Míg apa motorozik, a gyerekek fürdenek egy kicsit a csodás Balatonban, anya meg sűrűn imádkozik apáért. Aztán egyszerre sokan lettünk. Valóban úgy üdvözöltük egymást, mintha időtlen idők óta ismerősök lennénk és régóta nem találkoztunk volna. Pedig csak evangélikusok vagyunk és motorozgatunk…

Szabi figyelmessége volt, hogy a rekkenő hőségben megérkező és nyilván megszomjazó társaságot egy kis meglepivel várta. Volt némi sörike. S miközben a testes lágersört szopogattuk, került sor egy nem jelentéktelen programpontra, melyre igazából mindig készen álltunk. Neve: Mustra.

Azaz szemügyre vettük egymás vasát, ki, milyennel hasít. Itt aztán volt minden! Országúti cirkáló, túramotor, csopper és allrounder, izomgép és klasszikus verda. Ez nyilván tükrözi is egyéniségünket. De színes is egyházunk népe! Jöttek a történetek és mindenki mesélt az életéről, kalandjairól, tapasztalatairól. Vacsora után azonban belevetettük magunkat a nagy beszélgetésbe, effektívek szerettünk volna lenni, hiszen annyi megbeszélni valónk van!

A kezdő áhítatot én tartottam. Témám az öröm volt. Egy motorosnak nem kell mondani, hogy mi az öröm, amikor ráül szeretett járgányára és falja a kilométereket, gyönyörködik a tájban és szüntelenül hálát ad. Mindig van állítgatni valamit, meghúzni egy-egy csavart, vagy csak ha elmegyünk a moci mellett, egy kis kendővel törlünk rajta valamit. Mindig okoz valami örömöt. De hát ezt kell magyaráznom egy evangélikus keresztyénnek? Aki Krisztusban van? Aki átélte a szabadítást és megéli, hogy minden kegyelem? Kell? Igaz, nekünk, motorosoknak sokkal könnyebb! Szüntelenül emlékezünk arra, vagy emlékeztetnek bennünket arra, hogy kegyelemből élünk, és hogy az élet nem játék! Imádkoztunk az otthon maradottakért: családjainkért, azokért, akik most nem tudtak velünk tartani és azokért, akiket betegség gyötör.

Néhány éneket elénekelve elkezdődött a bemutatkozás. Döbbenetes volt, hogy teljesen önként beszélt mindenki – nem csak a családjáról, motoros múltjáról és foglalkozásáról, hanem arról is, hogy milyen szolgálata van otthoni gyülekezetében, éppen milyen karitatív munkában van, és hogy miben tud segíteni lelkészének, családjukkal hogyan vannak jelen gyülekezetük életében. Jó, mi?! Egy marcona bőrszerkóba öltözött, protektorokkal fölvértezett motoros a forgalomban és közben Krisztusnak szolgál… Van közöttünk üzletember, elektromérnök, építészmérnök, jogász, erdész, vállalkozó, intézményvezető, számítástechnikus, film- és reklámszakember, agrármérnök, irodatechnikus és egy lelkésznő, meg két lelkész.

Aztán a bemutatkozó kör után beindult a nagy beszélgetés és az információk összeszedése. Már egészen konkrétan a wittenbergi túrával foglalkoztunk. Milyen időjárásra készüljünk, mit vigyünk magunkkal feltétlenül, mekkora csomagunk lehet, hogyan étkezünk. Érezhető volt az izgalom és a várakozás, a hangulat egyre fokozódott! Ha valaki kijelenti, hogy most induljunk, szerintem kérdés nélkül mindenki fölmálházza járgányát, hogy mihamarabb indulásra készen álljon. Ó, bárcsak már az útvonalról és a programokról beszélhetnénk! De még várnunk kellett, mert nem volt ott mindenki, reggelre még két testvérünket vártuk. Amikor észrevettük magunkat, már jócskán elmúlt éjfél, így nyugovóra tértünk.

Reggel érdekes időre ébredtünk. Az enyhe szélben lehűlt egy kicsit a levegő és a korán felkelő nem tudta visszatartani a Balaton meghódítási vágyát. Csobbant egyet. Fantasztikus volt! És végre együtt volt a csapat. Mindenki megérkezett. A reggeli áhítatot Sefcsik Zoltán szekszárdi lelkész tartotta.

A szabadságról beszélt. Amit egy motorosnak szintúgy nem kell megmagyarázni, mint az örömet. Szabadság valamitől, szabadság Valakiben, szabadság valamire. Azonnal tudtuk kiről van szó! És ami oly magától értetődő két keréken, legyen olyan egyértelmű Krisztusban is.

Aztán elkezdődött. Beültünk a nagy terembe és kivetítőn végigbeszéltük az egész útvonalat. Mátis Tamás testvérünk már a Kirchentagra menet végigjárta az útvonalat és beszámolt a tapasztalatairól. Ittuk a szavait. Tapasztalata megnyerő volt, jó túravezetőnk lesz! Miközben a térképet böngésztük, éreztük, hogy a fennmaradó 70 nap csak azért nem lesz elviselhetetlen, mert itt a nyár, és bizony, van még teendőnk a gyülekezetben is, táborokban is és számítanak ránk. Ekkor teljesedett ki Bogdányi Gábor testvérünk is, aki kérlelhetetlen következetességgel végigvitt bennünket a megbeszélnivalókon, amiről korábban egyeztettünk.

A továbbiakban beosztottuk, hogy ki, mikor lesz napos, ki, miből készül föl a tervezett városlátogatások alkalmával, illetve Lutherből, fölajánlásokat tettünk a közösség érdekében főzés, reggeli és esti áhítat tekintetében. Azt hiszem, mindenre gondoltunk. Arra is, hogy utána kell néznünk, milyen karitatív tevékenységet folytathatnánk nagy túránkhoz kapcsolódóan.

S miközben odabent egyre fokozottabb állapotban kerültünk, kint elkezdett szakadni az eső. Ó, mi lesz ebből? Mindegy, ha bőrig ázunk is mennünk kell, hiszen azért jöttünk össze, az ország majd minden tájáról, hogy guruljunk egyet, akármilyen is az idő! Beosztottuk a csoportokat: első csoport a nagy vassal és tapasztalattal bírók; a második és harmadik csapat vegyesen. Mindegyik csoport vezetője rutinos kell, hogy legyen, a sort záró szintén, akin nagy a felelősség. Délután 2 órára terveztük az indulást, de az eső szakadt, az ég nagyon morcos volt.

De egyszer csak kiderült az ég! A felhők eltűntek, a tócsák fölszáradtak, a madarak csicseregtek. Fölnéztünk az égre és azt mondtuk, hogy hála Neked Urunk!

Már izzítottunk is és nekilendültünk a 150 km-es somogyországi túrának. Szárszó, Kaposvár, visszafelé nyomtunk egy Tab-ot és úgy vissza Szárszóra.

Azokat az üdvözült tekinteteket! A vigyor, a mozdulatok és az a rengeteg muslinca a fogak között! Amikor levettük a sisakot, még mindig visszhangzott benne a nevetés! Mind a három csapat szépen megérkezett. Hála Istennek! Az első jól vezetett, a záró ember jól hajtott, a közbülsők fegyelmezettek voltak, senki nem kekeckedett, nem nyúltunk el egymástól, nem szakadt le senki, aki lassabb volt, összeszedte magát, aki gyorsabb volt, hagyta magát utolérni, de húzta a másikat. Mindenki tudta a helyét. Nem előzgettünk. Tudtuk, hogy csak együtt érhetünk célba, tudtuk, hogy nem lehet ellustulni, nem lehet leszakadni, nem lehet megiramodni, tilos egymást veszélyeztetni. Számítunk egymásra! Ez nem játék! És mégis, közben annyi a gyönyörködni való: a táj, az emberek, a természet, a kanyargó út, a hosszú egyenesek… És most már tudod, ugye, kedves olvasó, hogy nem csak a motorozásról írok. Hanem magáról a hívő életről. Az Egyházban élésről, a Krisztus követésről. Úgy elvinnék egy ilyen túrára egy-egy egyházi vezetőt, vagy megfáradt lelkészt, presbitert!

Nekünk is boldogságot adtak a nézegető emberek, akiket megörvendeztettünk egy-egy kövér gázzal. A kisfiú, akinek csodálkozás közben kiesett a fagyija a tölcsérből, az idős bácsi, aki a házacskája mögött a konyhakertjében túrta a földet, de, amikor meghallotta jövetelünket, fölegyenesedett, csípőre téve kezét és a tekintetén látszott, közénk tartozik. Szerintem a fészerjében biztosan állt egy Danuvia, vagy Csepel. Az a nénike is tündéri volt, aki a háza előtt ülve barátnőivel, a kendőjével integetett. A szigorú tekintetű rendőr, aki igazoltatás közben ránk mosolygott. Láttunk hatalmas ragadozó madarat, amint a szántóföld felett vitorlázva áldozat után kutatott.

És mindeközben megszületett a vasárnapi prédikáció! Mondjuk nem volt nálam toll és papír, de megérett bennem az ige, amit már egy jó ideje forgattam a szívemben. És amikor egy lendületes jobbos kanyarban egyszer csak előtűnt a Balcsi, az leírhatatlan volt. 10/10.

Szóval megérkeztünk. Az élmények megosztásának csodás lezáró akkordja volt Schaller Bernadett váraljai lelkésznő áhítata, aki meg is kérdezte tőlünk, mi volt a legnagyobb élményünk az út során? Detti arról beszélt, hogy maga az út és maga a cél is fontos. Nem mindegy, hogyan járjuk az utat, Jézus maga az út, Ő maga a cél és Ő maga a mód is, ahogyan az úton járnunk kell.

A vacsi után kezdtünk hazaszállingózni. Azért összeálltunk még egy közös képre is. Érződött a társaságon, hogy volna még miről beszélgetni. Mi, budaörsiek szerettünk volna még világosban hazaérni, hiszen másnap tanévzáró istentisztelet, gyülekezeti nap és Reformáció 500 előadás várt ránk. Még volt mit tenni ennek érdekében… Az ottmaradók szépen elintegették az útnak indulókat.

Akik viszont maradtak vasárnap, Tabra mentek istentiszteletre, ahol Arató Lóránd és felesége Eszter lelkészek külön áldásban részesítették a kétkerekű csapatot, ami különösen is kedves gesztus volt, köszönjük!

Már hétfő van. Este. Csak most tudtam a gép elé ülni. A túrára nem csak a motor szélvédőjén szétkenődött bogarak fognak emlékeztetni minket, amiket alkalmasint majd le kéne mosni, hanem a nevek, az arcok, a beszélgetések, az áhitatok, a közösség. És valóban! Ha találkozunk valahol, esetleg egy egyházi rendezvényen már tudjuk, hogyan szólítsuk meg egymást, van miről beszélgetni! Közösen részesültünk valami csodálatosból! Ezt az örömet, szabadságot és utat, az úton járást: Krisztust szeretnénk megélni a hétköznapokban.

További képekért kattintson ide!

Jézus az Út!