A bemutató beszélgetéssel folytatódott a szerző, egykori diákja, Szűcs Kinga, a Szent Gellért Kiadó vezetője, Nagy Alexandra, valamint Regősné Zászkaliczky Zsuzsanna között, aki moderálta is az együttlétet, de egyben szülőként is hozzászólt. Mások-e a gyerekek ma, mint régen? Hogyan születik egy ilyen könyv és mit szóltak hozzá a diákok? Külön kategória-e a keresztyén tanár és az egyházi iskola? A kezdő tanár nehézségei – és hogyan emlékszik a diákja minderre?

A körüljárt témákat a szerző felolvasással vezette fel: Misiről, akinek az internetes viccgyűjteményét kellett elolvasni ahhoz, hogy megszelidüljön. A frissdiplomás kezdőtanárról, aki halványan remélik, hogy X talán nem megy aznap iskolába, amire sajnos nincs túl sok esély, tehát mégis csak ki kellene találni valamilyen stratégiát arra az esetre, ha X beszélni kezdene, amikor nem kell, és hallgatnia, amikor beszélnie kellene. Vagy a nyolcadikosról, aki nem érti, miért áldást kérünk az ellenségeinkre, miért nem átkot a napkezdő imádságban.

A hallgatóságot dr. Harmati Béla, a múzeum igazgatója köszöntötte „Tanárnőnek jelentem, az osztály létszáma hatvan” szavakkal, a könyvárusításban a tanárnő nyolcadikos diákjai segédkeztek, az alkalmat pedig Sebestyén Márton Levente, tizedikes diák fagott szólója színesítette. 

A könyv a Luther kiadó és a Szent Gellért Kiadó és Nyomda közös kiadása, kapható a kiadók boltjaiban, valamint a Huszár Gál könyvesboltban. Az illusztrációkat Gyimóthy Borsa Mikeás készítette.

Részlet a könyvből:

Az ellenség szeretete

A nyolcadikosok, mint általában a diákok, szeretik a kialakult rendszereket, szokásokat, szeretik, ha beáll egy ritmus, amihez aztán viszonyíthatják magukat. Amiről eldönthetik, hogy tetszik nekik, vagy sem. De valami mindenképp kell, ami strukturálja az iskola falain belül eltöltött sok-sok mindennapjukat. 

Az egyik ilyen rendszer, hogy – egyházi iskola lévén – az első órát imádsággal kezdjük. Ez persze nem olyan könnyű, mint gondolnánk, hiszen a nyolcadikosok gyakran esnek be éhesen az első órára, és a kialakult áhítatos csendben nehéz nem a szendvicsre gondolni, amit majd mindjárt megkérdez, hogy megehet-e, és nagyon reméli, hogy a tanárnő megengedi, amilyen könnyen rávehető ilyesmire. 

És a tanárnőnek sem olyan könnyű a gondolatait az imádságra odaszegezni, és nem arra gondolni, hogy majd mindjárt utána könyörgő tekintettel fognak a növekedésben lévő fiúk esedezni azért, hogy megehessék a szendvicsüket. És arra is nehéz nem gondolni, hogy sokkal kellemesebb órát lehet tartani nem éhes nyolcadikosoknak, mint éhes nyolcadikosoknak. Aztán amikor meghall egy-két gyomorkorgást a lehajtott fejű, összekulcsolt kezű, nehezen stabilizálódó csöndben, már tényleg nagy kihívás az Úristenre koncentrálni. 

Végül azért általában sikerül, és egészen odafigyelve elmondjuk együtt azt az angol nyelvű néhány mondatos imádságot, amit még az egyik első csoportommal írtunk meg. Annak idején összeszedtük azt a néhány legszükségesebbet, amivel feltétlenül jó elkezdeni egy iskolai napot. 

Belépek tehát a tanterembe egy szeptemberi reggelen, a csapat még új, és szokás szerint hangzik az imádság: Dear God, és szól a köszönet, kérés, barátokért, családért, iskoláért és végül „Bless our enemies, too. Amen” És lendül is egy kéz: Tanárnő, mi az a „bless” és mi az, hogy „enemies”? Az imádságot sikerült lekerekíteni, majd tisztázni, hogy „áldd meg” és „ellenségeinket”. 

Mármint átkozd meg, ugye ezt akarta a tanárnő mondani? Az ellenséget megátkozni szoktuk, nem áldást kérni rájuk – kapom a hozzászólást.

Lehetséges, hogy egy nyolcadikos diák éppen az én angolórámon találkozott azzal a számára egészen szokatlan gondolattal, hogy akár úgy is lehet élni, hogy megpróbáljuk nem csak a barátainkat szeretni.