Nélküled üres a szoba,
a kandallóban a tűz ostoba,
hiába lángol, nem ad meleget
nélküled az élet
reménytelen.
Legyél Királyom vagy Koldusom!
Legyél bár karc a fáradt arcomon!
Legyél tüske a körmöm alatt,
akkor is akarlak – bárhogy bántalak.
Én soha nem tanultam meg megbocsátani,
segíts, hogy szeretni tudjak majd megint,
hogy ne üres szólamként hagyja el ajkamat:
„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny” mint vagyok én magam.
Mindenre mozdul, hamis lesz szívem,
kétkedő emberként vágyom Istenhez,
talán ha a Menny ott fenn befogad,
mosolyom, s szívem érted még dobban.
Mert a szeretet „Mindent eltűr,
mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.”
Több, mint mi magunk vagyunk emberek.
Segíts, hát Kedves, hogy végre megtudjam:
„A szeretet soha el nem múlik.”
Nem múlik el soha!
Istenbe vetem minden hitem,
de téged kérlek, itt a Földön
fogd meg a kezem!
Mert nem tanultam meg
megbocsátani...
Segíts, hogy szeretni tudj te is!
Taníts meg, taníts, – megbocsátani.