„Soha nem akartam otthagyni se Magyarországot, se a tanyát. Aztán jött egy lehetőség, és úgy voltam vele, hogy megpróbálom, legfeljebb hazamegyek. Ennek majdnem öt éve. Itt él a testvérem is, két unokatestvérem és még néhányan az egykori környékről – mondja a huszonnyolc éves Tímea, aki a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett, most pedig Kelet-Angliában, egy Peterborough melletti gyárban dolgozik.

– Nyilván megvan az előnye annak, hogy itt dolgozom és itt élünk, elsősorban az anyagiak. Viszont így kimaradok mindenből, ami otthon történik. Furcsa dolog ez, igazából nincs már olyan, hogy otthon. Mikor itt vagyunk, hazavágyunk, mikor hazamegyünk, ide vágyunk vissza.”

„Így vagyunk, hogy mindig kevesebben”

A fiatalok elmennek, a férfiak meghaltak, az egyedül élő idős asszonyok zöldségből és gyümölcsből megtermelik maguknak, amit tudnak, de állatot már szinte senki sem tart – tudom meg a huszonegy éve megözvegyült, nyolcvanéves Sutákné Máriától és sógornőjétől, a tizenhárom éve özvegy, hetvennyolc éves Sutákné Júliától, akik egymás szavába vágva mesélnek a tanyasi életről.

„Itt összesen húsz ház van, és előttem is laknak, utánam is, az a szerencse. Az nagyon rossz, amikor úgy laknak, hogy közel-távol nincs semmi. Mi azért így sorba lakunk. De este csak egyedül van az ember, és már lassan kifogy a tanyában az öreg. Így vagyunk, hogy mindig kevesebben, mindig kevesebben – mondja Mária. – Gyerekeim nekem is a városban laknak, fiamnak van tizenöt lova, ő versenylovakat tart. Suták Vanda, aki az első nemzeti vágtát nyerte meg, az az én unokám. Az unokáim különben mind Pesten élnek, itt elhelyezkedni nem tudnak, olyan állást nem tudnak kapni.”

És hogyan telik itt egy nap?

„Reggel hatkor fölkelek, kimegyek, délután ötig én kinn vagyok. Hol ezt csinálom, hol azt. Van segítség azért, itt a Csabika, a gondozóm. Ha kell valami, elintézi. Bandika, a tanyagondok (a Nyíregyháza Kertvárosi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházközséghez tartozó Joób Olivér Szeretetintézmény munkatársa – a szerk.) pedig visz be minket minden pénteken. Olyan jó nekünk ez a kocsi, bevisz, elhoz. Már most állatok nincsenek, disznót nem ölünk, kell egy kis hentesféle, tej, kenyér. Csak kell vásárolni. A zöldséget – tengerit, zöldséget, krumplit – magunknak termesszük, de azt meg a szárazság miatt nehéz. Van még az a néhány tyúk, hogy az a kis tojás meglegyen” – mondja Mária.

A téli hétköznapokról pedig Júlia beszél: „Nyáron, ősszel összevágjuk a fát, jön egy fiú, az segít. Azért fizetni kell, de örülünk neki, hogy van kit hívni. Mondják a gázosok, hogy »nem is tetszik gázt használni«. Olyan kevés özvegyit kapok, hogy nem bírok mindent fizetni. Fám meg van, Csabika összevágja, összehazsgatja, de olyan jó az a kályha, nem is adnám oda semmiért. Fám idáig volt még a kertben, van is valamennyi. Ha majd nem lesz, veszek.” 

A klasszikus, nagy tanyasi családok együtt vezették a gazdaságot, mindent megtermeltek maguknak, a fölösleget pedig árulták a piacon.

Biciklivel a piacra – a tejföl is megfagyott

„Most minden másképp van, mint régen – emlékszik vissza Mária. – Akkor voltak jószágok, levágtuk a disznót, ha elfogyott, levágtuk a másikat. De már egy ember egymagának minek tartson hízót?”

„Megtermeltünk mindent, tényleg így volt, meg piacolni jártunk – veszi át a szót Júlia. – Én is fejtem két tehenet, volt belőle túró, tejfel, azt piacra vittük biciklivel. Télen megfagyott a túró útközben, nem tudtuk a tejfelt se kiszedni, fagyos volt. Akkor még nem volt ilyen fedett úri piac, mint most, dehogy. Biciklivel mentünk... Hogy is bírtuk?”

Mária férje azonban már korábban dolgozni kényszerült: „Az az igazság, hogy már a mi férjeink is bejártak dolgozni, mert már abból, amit itt a tanyán dolgoztunk, termeltünk, nem lehetett megélni. A nőkre maradt a tanya, a férfiak meg jártak be a városba dolgozni.”

„Én ledolgoztam az életemet a tanyán, de nyugdíjat nem kapok. De nem panaszkodom – teszi hozzá Júlia. – Ami van, azt beosszuk, még félre is teszünk kicsit. Mikor milyen hónap van. Szeretünk itt, megszoktuk. Ezt a levegőt nem adnám semmiért.”

A püspök úr fái most is állnak

Az Angliában dolgozó – egyébként egy másik kistelepülésről származó – Tímeának is leginkább a jó levegő, a nyugalom és a reggelek hiányoznak: „Egy ilyen helynek megvan a hangulata, még akkor is, ha néha bosszantóak a pletykák – mert abban nagyon jók ezek a kis közösségek. Mindig jó volt madárcsicsergésre, kakaskukorékolásra, báránybégetésre ébredni. Most egy álom hazamenni a szülői házba a nyüzsgésből. Valahogy ott mindig nyugalom van. Össze sem hasonlítható a zajos várossal.”

A tanyavilág tágas rétjeit, friss levegőjét a városi előkelő réteg is hamar felfedezte magának: sok telek hobbikertként működött. „Geduly püspök úrnak velünk szemben volt a nyaralója, meg orvosoknak is voltak ott a gyümölcsösei. Máig megvannak azok a fák, a házakat elbontották, de mindig néztem, hogy a püspök úr fái megmaradtak” – tudom meg a beszélgetésünkhöz csatlakozó, másik tanyából származó Bogárné Julianna nénitől, aki kézimunkáit mutatja épp. Könyvjelzők és Luther-rózsák – ő készíti a kertvárosi gyülekezet oltárterítőit is. Fontos tehát az evangélikus hagyomány az ittenieknek, de nem jelent – régebben sem jelentett – gondot az együttélés más felekezetűekkel: „Itt a környéken azért általában evangélikusok vagyunk, bár most már azért keverednek. Most már kevesebbet járunk templomba, valamikor nagyon sokat mentünk biciklin is, meg kocsin is, de most ide járunk az istentiszteletre, ha jön a lelkész úr házhoz. Meg van a rádió meg a tévé, és azt meghallgatjuk, megnézzük. Mindegy, milyen vallás, ha Istenről beszél, meghallgatom mindet. Minálunk ebből sosem volt veszekedés, pedig apám görögkatolikus volt, anyám evangélikus” – emlékszik vissza Mária.

Egy élet munkáját nem hagyja itt az ember

Az itteni időseknek a hit nemcsak a békés, nyugodt együttélést, de más képességet is ad: elviselni a magányt. „A legrosszabb az egyedüllét, az nagyon rossz. Itt ugyan nem járnak tolvajok, ilyen gond nincs, de ilyen magas korban az ember elgondolja, hogy lehet rosszul, eleshet, menni kell orvoshoz” – mondja a kézimunkáit rendezgető Bogárné.

„Én is mindig azt mondtam az uramnak, hogy akármilyen gyenge lesz, csak legyen. Hogyha bemegy az ember, csak legyen kihez szólni – veszi át a szót nagy egyetértésben Júlia. – Sokan vannak nagyon egyedül, akik félnek, mégse mennének be otthonba. Mert ha arra gondolnak, hogy egy élet munkáját kellene itt hagyni, akkor nem olyan könnyű.”

És hogy mi a három idős hölgy bevált receptje a téli depresszió ellen? Olvasás, éneklés, kertgondozás, kézimunka. Vasárnaponként pedig összegyűlnek, beszélgetnek.

„Ha leesik a hó, akkor seperni kell, a tyúkokat mindig el kell látni. De télen többet vagyunk benn, tűzre rakunk, főzünk, olvasgatunk. Ha van valamilyen gyülekezeti program, amire elvisznek, elmegyünk. Különben bízunk a Jóistenben, olvassuk a Bibliát, énekelünk magunknak.”

Vasárnaponként a busz reggel háromnegyed kilenckor megy el, és délután három órakor jön vissza. Hétköznap valamivel gyakrabban jár – van azért még néhány iskolás gyerek a környéken. Ennek a busznak a helyiek nagyon örülnek, mivel régen „jó másfél kilométert” kellett gyalogolni – vagy elmentek biciklivel – a keresztútig, csak ott lehetett felszállni a városi járatra.

Milyen lesz a tanyavilág, ha majd nem csak a buszmegállók és a menetrendek változnak meg? Mit hoz majd a változás? Biogazdaságokat, önfenntartó nagycsaládokat, szélmalmokat a széles pusztákba? Vagy széthordott köveket, sártengert és gazt? Mi lesz a kiüresedett porták sorsa?

A városi buszmegállóban a hazaigyekvők még mindig várnak. Ciccen a számlap, a busz befordul, felszállnak néhányan. A többiek maradnak, számolják tovább a perceket. Néhány örökkévalóság után megérkezik az ő buszuk is, hogy elvigye őket egy olyan tanyára – legalábbis gondolatban –, ahol tágas az élet, ahol laknak még állatok, és nem csak a gaz veri fel az udvart.

A képeket Stiller Ákos Tanyavilág című fotósorozatából válogattuk, amellyel a világ egyik legrangosabb fotóversenyének, a Pictures of the Yearnek az első díját nyerte el 2015-ben képriport kategóriában. E sorozat tagja a rókabokri házi evangélikus istentiszteletről készült felvétel is.

A tanyabokor, bokortanya vagy szállásbokor sajátos, Nyíregyháza környékére jellemző településtípus, a szántóföldek között álló, határbeli apró házcsoportokat jelöli. A 19. század első felében negyvenöt tanyabokra volt a részben szlovák evangélikusokból újranépesített szabolcsi megyeszékhelynek. Az itteni tanyák tehát nem egymagukban állnak, hanem valóban kis bokrokat képeznek.