november 4

Stuttgart – „Október végén egy tucat itt élő magyar gyermekkel, az itteni magyar iskola növendékeivel a Stuttgart déli részén található erdőbe indultunk” – írta szerkesztőségünknek küldött személyes beszámolójában Stermeczki András lelkész. „Első állomásunk a város legmagasabb pontjára, a Birkenkopf nevű hegyre vezetett. A hegycsúcs eredetileg 471 m magas volt, de most a csúcson, 511,2 m-en egy acélkereszt áll. Mi történt itt? Honnan a 40,2 m-es szintkülönbség, annak ellenére, hogy itt nem volt semmiféle szeizmikus mozgás az elmúlt századokban? Birkenkopf emléket állít elesett és megsérült német polgárok százezreinek, a második világháború értelmetlen megtorlása áldozatainak.”

Ma már azokat is ráncosodni, kopaszodni, deresedni látjuk, akik 62 évvel ezelőtt azokban a napokban-hetekben születtek. Akik 1956 októberében, novemberében látták meg a fényesen fellobbanó, majd gyorsan halványuló napvilágot és a vérrel virágzó kis Magyarországot. Akik pedig már elég nagyok voltak akkoriban, hogy maguk is felkeljenek, megmozduljanak – ha kellett, fegyvert fogjanak – a szabadság hirtelen rájuk szakadt, szédítő mámorában, azok, ha élnek is még, már kevesen vannak közöttünk. Fogynak a tanúk, vesznek az emlékek, kezd a távolság ködébe veszni 1956 tüze-lángja. Ott dereng még a láthatáron, világít is talán, de hevíteni alig hevít. De amit a költők, a milliókkal érzők versbe mentettek a forradalom tüzéből, hevéből, az ma is parázslik, az ma is melenget, és gyógyító hitével táplál!