– Több helyütt szolgált gyülekezeti lelkészként. Mi vezette a teológiához mint tudományhoz?

– Teológushallgatóként még nem gondoltam arra, hogy tudományos pályára is lépjek. Jó gyülekezeti lelkész szerettem volna lenni. Az volt az álmom, hogy olyan gyülekezetben szolgálhassak, ahol sokan vannak, ahol élet van. A teológiai tanáraim között voltak, akik a tudomány felé terelgettek. Elsősorban dr. Prőhle Károly professzort kell említenem, ő többször is rákérdezett, hogy miért nem dolgozom be magam a teológia valamelyik ágába. Szerette volna, hogy a rendszeres teológia irányába induljak. De az is meghatározónak bizonyult a pályám alakulására, hogy édesapám tudós típusú lelkész volt.

– Így tehát apai minta is volt ön előtt…

– Indirekt volt a hatása, nem próbált meg közvetlenül befolyásolni, ugyanakkor az, hogy láttam: a lelkészi szolgálata mellett folyamatosan foglalkozott a teológia aktuális kérdéseivel – a rendszeres teológiától a gyakorlati teológiáig –, és az új eredményeket a mindennapi munkában is alkalmazta, erősen hatott rám. Mindezek mellett a Németországban töltött egy év, az Erlangenben, az egyetemen folytatott tanulmányaim nyitották ki előttem a teológia művelésének ajtaját. Manapság pedig András fiam, aki a kortárs teológiát műveli, nemcsak az íróasztal mellett, hanem a gyülekezetben is, hívja fel a figyelmemet sok érdekes témára, ad újabb és újabb inspirációkat.

– 1992-ben készítette el doktori disszertációját A tanítás a gyülekezetépítés tükrében címmel. Azóta nagyon sok minden változott a világban és az egyházban is. Mennyire kapcsolható össze ma a tanítás és a gyülekezeti szolgálat?

– Egyre erősebben össze kell kapcsolni! Tanításra van szükség a különféle felnőttképzések területén, a gyülekezeti csoportokban és számos más területen, ez elkerülhetetlen korunkban. Erre fel kell készülni. Amikor a disszertációmat írtam, akkor a fő célom az volt, hogy egy nyitott gyülekezet modelljét vázoljam fel. Olyan gyülekezetről írtam, amely a tudomány, a társadalom, a helyi közösség felé egyaránt nyit. Az akkori helyzetben újszerű volt, hogy a nyitott gyülekezetet választottam az egyház fő modelljének. A disszertáció vitáján ez ki is derült, hiszen az opponensem hétoldalas nyilvános kritikát adott közre, míg nekem tizenhét oldalas személyes kritikát fogalmazott meg. A számos megszívlelendő tanács mellett azonban mindenki egyetértett azzal, hogy az 1990-es évek Magyarországán a nyitott gyülekezet modellje felé kellene elindulnia az egyháznak. A kitörési pontot akkor is a tanításban láttam, ma is abban látom. Ha az igehirdetés, a bibliaóra, az ifjúsági munka is tanítás értékű és szintű, akkor a gyülekezet komoly lelki és szellemi bázissá válhat. A zuglói gyülekezetben, ahol 1983 és 1996 között szolgáltunk lelkészként feleségemmel együtt, pontosan ezt a modellt igyekeztünk megvalósítani. Az eredmény egy izgalmas, pezsgő, dinamikus, nagy létszámú, egészségesen vegyes összetételű gyülekezet lett, amelyre nagy szeretettel emlékezünk ma is, és örülünk annak, hogy máig megtartotta az erejét.

– Kérdés, hogy mennyire nyitott a mai társadalom a bibliai tanításra…

– Nem igaz, hogy az emberek nem érdeklődnek a teológiai kérdések, sőt mélységek iránt! Meg kell találni azt a megfelelő szintet, mélységet és érdekes közvetítési formát, amely által a teológia a mindennapi élet része lehet, hiszen a témái mélyen érintik az életünket. És ezt az utat nemcsak a fiatalok felé kell megkeresnünk, hanem – németországi és svájci példák alapján – minden generáció irányában meg kell találnunk. Ezekben az országokban a szenior korúak emelt szintű továbbképzést kaphatnak teológiából. Ez mindenképpen gyülekezetépítő jellegű, ugyanis az alkalmakat a gyülekezetek szervezik. Számos példa mutatja Magyarországon is, hogy ahol a lelkészek időt és energiát szánnak erre, ott egy nyitott, tanító jellegű gyülekezeti modell tud kialakulni.

– Tudományos munkáiban, az ön által szerkesztett kiadványokban mindig megfogalmazódik ez a megközelítés. Mennyire vált általánossá Magyarországon a nyitott gyülekezet modellje?

– Az életképes gyülekezetek többsége nyitott gyülekezeti modellben dolgozik. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a különböző kegyességi csoportok szeretik a saját köreikre építeni a gyülekezetet, és kevésbé vállalják fel azt, hogy egy gyülekezet egy településnek a vérkeringésében vegyen részt, és színes összetételű legyen. Egyetemünk gyakorlati teológiai tanszékének munkája és a megjelentetett kiadványok jól tükrözik az ars poeticámat: a teológiában tudományos mű önmagában nem létezik, csak akkor, ha az egyházhoz és a mindennapi élethez van kötve! Az egyháztörténeti, dogmatikai, gyakorlati teológiai művek kicsengése az kell, hogy legyen, hogy minden az egyházért történik. Ebből a szempontból én a schleiermacheri irányhoz kötődöm. A német teológus-filozófus – mások mellett – azt hangsúlyozta, hogy a teológia az egyház létéért, az egyház mindennapjaiért élő tudomány legyen, és az egyházban benne, illetve érte éljen.

– Számos gyülekezetet azonban a bezárkózás jellemez. Holott „az egyház privatizálása lehetetlen” – ahogyan Hans Küng svájci római katolikus teológus fogalmaz, aki ezt többek között éppen a bezárkózó egyház képe ellen veti fel…

– Ma Magyarországon talán olyan dolgoktól is félünk, amelyektől nem kellene. Az elmúlt huszonöt évben egyetemünk közel száz hallgatója járhatott ösztöndíjasként külföldi egyetemen. Jó lenne az általuk megismert kinti modellekre egy kicsivel jobban támaszkodnunk. Tartok tőle, hogy nem vagyunk elég bátrak és kezdeményezők. A nyitottság mindig a nagylelkűségnek a kérdése is. Ez a tudományra nézve is igaz: nem mindegy, hogy mennyire nagylelkűen és tág lelkiséggel mozgunk a teológiában. Ezen a területen az ökumenikus gondolkodás megkerülhetetlen. Ma egyáltalán nem lehet még felekezethez kötött kutatást sem úgy végezni, hogy az ne kapcsolódjon bele az ökumenikus rendszerbe. Azt is tudnunk kell, hogy a teológiában akkor van élet, ha valamilyen kockázatot vállalunk. Ez nem a hitet csökkenti, hanem dialógust eredményez.

– A dialógus az ön óráira is jellemző…

– A párbeszédet mindig is szerettem. A gyakorlati óráimra nem jellemzők a frontális előadások. Vallom, hogy a hallgatók kiscsoportos munkája, a saját kutatásuk behozatala óriási kincs. Az elmúlt tíz évben öt olyan kurzust tartottam, amelynek keretében minden hallgatónak kötelező volt egy választott gyülekezetbe elmennie és az egyházközség világi és lelkészi vezetőjével interjút készítenie arról, hogy az adott gyülekezetben milyen teológiai, gyülekezetépítési modellek, koncepciók érvényesülnek. Nagyjából száz gyülekezetben készült ilyen anyag, ezeket az órákon megbeszéltük, elemeztük. Így élő tananyaggal találkozhattak a hallgatóim. Az volt a célom, hogy a diákjaim ismerjék meg a gyülekezeteket, és ne álmokat, hanem valós képet lássanak arról, milyen a mai evangélikusság, milyen lesz a leendő szolgálati helyük.

– Egy négyéves rektorhelyettesi időszak kivételével 1998-tól az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora. Ezalatt egyházunkon belül is számos változás zajlott, s az intézmény meg kellett hogy feleljen a változó igényeknek, nem beszélve az oktatás kereteit meghatározó világi jogszabályokról. Hogyan alakult át ez idő alatt az egyetem, a képzés?

– A rendszerváltás után nagyon nagy létszámban jelentkeztek hallgatók a teológiára. Abban az időben a kétszáz főnyi hallgatói létszámot is elértük. Ezt ma már – a demográfiai változásból is adódóan – nem tudjuk megközelíteni. A belső átalakulást egy fejlesztési terv alapján indítottuk el, ennek eredményeként növekedett a szakok száma. Prioritásnak tekintettük a doktori képzést, hiszen elengedhetetlen, hogy legyenek olyan fiatalok, akik majd át tudják venni, tovább tudják vinni a tudományos munkát. Ez ma is folyamatosan erősödik, szép eredményeket értünk el. Ebben az időszakban számos fejlesztést is végrehajtottunk, épületfelújítást végeztünk, szerkezeti átalakítások történtek. A kollégiumi fejlesztést is fontosnak tartottuk. Az épületet új szárnnyal bővítettük, ez konferenciák megtartására is alkalmas, ugyanakkor a régi szárnyat is felújítottuk. Könyvtárunkban is számos változás történt, egy fiatal csapat dolgozik azon, hogy a teológiai irodalmat naprakészen tudja nyújtani. Emellett prioritásként kezeltük azt is, hogy oktatóink számára biztosítsuk a tudományos fejlődés lehetőségét, hogy jelen legyenek az adott tudományterület életében nemzetközi szinten is. Ez a reformáció jubileumi évében szélesebb körben is megtapasztalható volt, hiszen nagyon sok tanárunk vett részt a kutatómunkában és az emlékév sikeres kivitelezésében is. Nyolc külföldi intézménnyel szoros az együttműködésünk, míg közel húsz európai intézménnyel állandó kapcsolatban vagyunk. Az Erasmus program nagyon sokat jelentett ezen a téren. Mindemellett arra is törekedtünk, hogy a gyülekezetekkel egyre élőbb és dinamikusabb legyen a kapcsolatunk. A református modellt követve több mint tizenöt évvel ezelőtt elindítottuk a hatodéves gyakorlati képzésünket. A lelkészjelöltek az utolsó tanévüket gyülekezetben töltik, és mentor – a helyben szolgáló lelkész – segíti őket. Ennek az a szépsége, hogy a gyakorlati képzést részben maga a közösség végzi – azzal, hogy megmutatja a saját színességét. Mára már harminc evangélikus gyülekezet fogadja a hatodéveseket.

– Az elmúlt húsz évben számos új képzést is indított az egyetem.

– Először a levelező tagozat indult újként. Ott nagyon sok olyan ember tanult, aki laikusként már jelentős szolgálatot végzett a gyülekezetében. Közülük többen diakónus lelkészek lettek. Ezután a hittanár és a kántor szak jelentette a következő mérföldkövet, majd a teológus mesterszak bontakozott ki. A hittanár-, hitoktató- és gyülekezetimunkatársképzés területén az eltelt időszakban próbáltuk a képzéseinket az igényekhez igazítani. Néha egymást érték a változások. Mára a hittanár- és hitoktatóképzés „húzóágazat” lett az egyetemünkön.

– A civil segítők szerepe is megnövekedni látszik egyházunkban.

– Jelentős erő lehetne, ha a gyülekezetekben – híven a protestáns tradícióhoz – a felkészített, civil segítők sokkal többen lennének. Ezt több oldalról is próbáltuk elősegíteni. Pályafutásom egyik nagy öröme a pedagógus-továbbképzés folyamatossá tétele. Ez szoros kapcsolatot jelent az evangélikus iskolákkal és tanárokkal. Nagyon hálás vagyok azért, hogy az evangélikus iskolákban tanítók közül közel kétszázan vettek részt ezeken a továbbképzéseken. Hozzásegítettük a tanárokat az evangélikus teológiai tájékozódáshoz, mi magunk pedig nagyon sok tapasztalatot kaptunk tőlük arról, hogy az újraindult evangélikus iskolák milyen kérdésekkel szembesülnek. Ezekre igyekeztünk megkeresni a válaszokat. Emellett elindítottuk az evangélikus biblikus szabadegyetemet, amelyen az idősebb korosztály szabadabb légkörben tud a teológiával foglalkozni. Népszerű ez a kezdeményezés, és ennek én nagyon örülök.

– Több mint húsz olyan kötet jelent meg az ön szerkesztésében, amely kimondottan a gyülekezeti tagoknak szól. Miért érezte fontosnak, hogy ezek a kiadványok megszülessenek?

– 1997-ben indult ezeknek a sora a Keresztmetszet című prédikációskötettel, három nagyszerű akkori teológiai hallgató – Joób Máté, Kendeh K. Péter és Korányi András – lelkes kezdeményezésére. Fontosnak tartom, hogy a gyülekezeti tagok kapjanak olyan anyagokat, amelyekből épülhetnek, és amelyeket szívesen is vesznek kézbe, legyenek ezek akár imádságoskönyvek, akár meditációs- vagy tanulmánykötetek. Utólag visszanézve azt is látom, hogy számomra ezeknek a megírása-szerkesztése az „elvonási tünetek” kezelése is volt: a minden vasárnapi prédikálástól és a gyülekezeti tagokkal való személyes kapcsolattól nem lehet szabadulni. Lényegesnek tartom azt is, hogy az általam szerkesztett kötetekben a lelkészi kar több mint fele közreműködött szerzőként. Ezenkívül az egyetemi képzés részének tekintettem, hogy a hallgatóim találkozzanak az aktuális teológiai gondolkodással és a konkrét gyülekezeti élettel, szerettem volna őket olyan munícióhoz juttatni, amely által gazdagodnak. Örülök, hogy több gyülekezetben is használják ezeket a könyveket – például a Teológia és reformáció címűt – a bibliaórákon, sőt nemegyszer meghívták előadni egy-egy tanulmány szerzőjét.

– Mi vezette önt erre a párbeszédre épülő teológiai megközelítésre?

– Életem egyik legmélyebb élményének és legfontosabb szakaszának a gyenesdiási ifjúsági konferenciákat tartom. Ott egy évtizeden keresztül nagyon sok fiatalt sikerült megmozgatni. Átlagosan harminc gyülekezetből érkeztek a résztvevők egy-egy konferenciára, ezek mindig kisebb országos ifjúsági találkozók is voltak. Megláthattuk, hogy mennyi kincs van Nógrádtól Vas megyéig, Soprontól Békésig az evangélikus gyülekezetekben. Egy héten keresztül a fiatalok osztották egymásnak a kincseket. A mi feladatunk igazából annyi volt, hogy generáltuk ezt a folyamatot. Azt hiszem, hogy a gyülekezetépítésnek is ez a titka: ami kincs és ajándék emberi életeken keresztül egy adott közösségbe beérkezik, azt tegyük láthatóvá és érezhetővé egymás számára. Ilyenkor az a legjobb, ha a lelkész katalizátorként működik, és segít abban, hogy ki-ki megmutassa önmagát. Az egyes személyes érték lehet egy gondolat, ének, a művészet vagy egy imádság is. Ha ezeket „ki tudják cserélni” egy gyülekezetben, akkor biztos, hogy lesz folytatás. Az ilyen gyülekezet a konfliktusokat is könnyebben tudja kezelni – ez azonban talán a legnagyobb feladat a mai gyülekezeti életben, ezt újra kell tanulni.

– Hogyan lehet ezt megvalósítani?

– Rengeteg függ attól, mennyire vagyunk „edzésben” abból a szempontból, hogy a másiktól mit tudunk elfogadni. Tegyük fel először azt a kérdést, hogy mit szeretnék én kapni, és másodjára azt, hogy mit tudok én a másiknak adni. Néha azonban jó ezeket a kérdéseket megfordítani…

– Munkáját sohasem egyedül végezte, minden területen társa volt a felesége, Szabóné Mátrai Marianna, aki ugyancsak evangélikus lelkész.

– Soha nem akartam egyedül maradni a munkámban, feleségem végig aktívan velem együtt dolgozott. Mi soha nem szolgáltunk külön, munkahelyeink mindig összekötöttek minket. A köteteken is együtt munkálkodtunk. Nagyon hálás vagyok neki ezért az együttműködésért is.

– A rektori, egyetemi tanári szolgálattól a 2017–2018-as tanév végeztével, az egyetemi évzáró ünnepélyen búcsúzott el. Milyen tervei vannak a jövőre?

– Örömmel gondolok arra, hogy nyugállományba vonulásommal lehetőségem lesz jelentősen több időt tölteni a négy unokámmal. De a könyvek terén is vannak még terveim. Egyetemünk gyakorlati teológiai kutatócsoportja az imádsággal kapcsolatos kötetet jelentetett meg az idei tanévzáróra. Ezt tizenöt munkatárssal közösen írtuk, a szerzők között evangélikusok, reformátusok és katolikusok is vannak. Tervezem a folytatását. Nagy örömmel szerkesztettem annak idején a 2001-ben Visszhang címmel megjelent imádságoskötetet, amely közel ötszáz imádságot tartalmaz. Szeretném ennek a 2019-es változatát elkészíteni, összegyűjteni egyházunk mai imádságkincsét, azt, ahogyan a fiatalok és az idősebbek most imádkoznak. A lelkész-továbbképzésben és más olyan területeken, ahol eddig is részt vállaltam, a jövőben is szívesen fogok dolgozni. A gyülekezetépítés és a tanítás kapcsolatát szeretném továbbra is szolgálni, és igyekszem erre másokat is biztatni. Vallom, hogy az érzelmes hit mellett az értelmes hit útját is járni kell. A tanítvánnyá válás mindig egyedi csoda, amelyben Jézus munkatársakat használ fel. Épp most dolgozom egy közös református–evangélikus gyülekezetpedagógiai munkacsoportban, amelyben a tanítvánnyá tétel témáját kaptam. Ahogyan ezen gondolkodom, mindig hálával és örömmel emlékezem mindarra, amit az aktív szolgálati időmben, akár gyülekezetben, akár egyetemen, akár az élet más területein Isten szeretetéből bőségesen megtapasztalhattam.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2018. július 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.