Kipróbált emberek a kert védelmében

Világszintű megpróbáltatások, amelyek a Föld minden pontján egyformán érezhetőek? Tulajdonképpen lassan mára ezt jelenti a globalizáció fogalma. A teremtésvédelem ügye mostanra így kétségtelenül egyetemes kihívássá vált, amely egyszerre jelent környezeti, társadalmi, gazdasági és egészségügyi összefüggéseket. A globalizáció jelenségének veszélyeit a Laudato si’ üzenete is hangsúlyozza. A 2020-as évet minden bizonnyal még sokáig fogjuk úgy emlegetni, mint azt az esztendőt, amikor az egész világot megremegtette egy parányi organizmus váratlan elterjedése. Talán a világháborúk óta nem nézett szembe az emberiség ilyen megrázó módon egy minden földrészt elérő, fenyegető eseménnyel.

Amikor a teremtett világ sokasodó környezetei megpróbáltatásaira tekintünk, járványok, légszennyezés, rohamosan csökkenő méretű ózonpajzs, kihaló fajok, stb. figyelmeztető és intő jelekkel állunk szembe. Vészcsengő. Meddig kell még szólnia? Milyen hoszszan és milyen sűrűn kell megnyomni, hogy feleszméljen a közönyös álomba süppedő, kényelmes és több fogyasztásra vágyó emberiség? Minden bizonnyal egyre gyakrabban fog szólni a vészcsengő, s talán ez is isteni eszköz. Abban, hogy a földet és vizeket uralma alá hajtó ember, végre elkezdje a Kertet gondosan és felelősen művelni és őrizni.

Háborús élményeikkel dicsekszenek a vén bakák. De természetesen, csak aki túlélte a borzalmakat… 100 évvel az első nagy háború után, és 75 évvel a második nagy világégést követően ma elkötelezettek vagyunk arra, hogy nem akarunk harmadszor hasonló tragédiákat megtapasztalni. Vajon minek kell megtörténnie a jövőben ahhoz, hogy az emberiség végre elkötelezze magát a megtérés kiterjedtebb értelme mellett, ökológiailag is megtérjen, és Isten kezébe tegye az életét, felelőssebben oltalmazza teremtett lakhelyét, amely mindnyájunk közös otthona?

Legyünk Isten kipróbált emberei. Amelynek előzménye, hogy átmegyünk a próbákon, s közben megtanulunk terheket hordozni, áldozatot vállalni, nagy döntéseket megtenni. A próbák nélkül sosem tanulhatunk kitartást. A kitartás nélkül sosem leszünk kipróbáltak. S végül nem lehetünk a reménység emberei Krisztusban. Fájdalmas igazság, de úgy tűnik a jelen (globális) próbatételei hozzájárulnak, sőt szükségesek ahhoz, hogy a jövőben sokkal inkább elkötelezettek legyünk Isten ügye mellett, a ránk bízott Kert védelmében. A gyermekeink jövője a tét.

Urunk, hálát adunk neked, hogy az erő, a szeretet, és a józanság Istene vagy, aki szemmel tartod néped életét. Bűnbánattal valljuk meg, hogy nem vigyáztunk a ránk bízott Kertre, a művelése és őrzése helyett uralkodói és kizsákmányolói lettünk. Köszönjük, hogy látod nehéz próbáinkat, fájdalmas kihívásainkat. De bizonyosak vagyunk abban, hogy neked egy jó terved van velünk! Így akarjuk ma újra rád bízni magunkat, családjainkat, közösségeinket, népünket és az egész világot, és elkötelezzük magunkat, hogy kipróbált emberekként veled járunk a hit és a remény útján! Ámen.

Khaled A. László

Ádám lehetőségei

A képen Rudolf Hausner bécsi festő 1969-es festménye látható, melynek címe: Ádám. Fiatal korában konfliktusba került a nácikkal, amikor azok a képeit elrettentő példaként mutatták be az „elfajzott művészet”-nek szentelt kiállításon, az Anschluss előtt egy évvel, 1937-ben. Hausner több olyan képet is alkotott, melyen önmagát alsó nézetből láttatja. Ezek közül az önarcképek közül kiemelkedik az Ádám című festménye. Az Ádám név bibliai eredetű, héberül embert vagy férfit jelent. Az elúszó felhőpamacsok alatt egy hatalmas méretű Ádám vonásai bontakoznak ki.

A kabbala tanítása szerint Isten első teremtménye Adam Kadmon volt, az eredendő ember, egy olyan teremtmény, akinek saját, szeplőtelen szellemi alakja volt, és akadálytalanul beléáramlottak – bár szakadozottan és homályosan – a magasztos alkotóerők, így benne tükröződött vissza minden világnak az élete.

A bibliai teremtéstörténet az embert a világ urának nyilvánítja, aki Isten megbízásából az ő helytartójaként és képmásaként gyakorolja ezt a hatalmat. Ebből a szellemiségből tanulta meg az európai ember a maga szolgálatába állítani a természetet, s a világon túli Istent keresve mintegy túl is kérdezni a világ keretein.

Johann Gottfried Herder 1784-ben fogalmazott úgy, hogy az ember nem más, mint „a teremtés első felszabadítottja”. Ezt a gondolatot viszi tovább a modern kori antropológia.

Wolfhart Pannenberg teológus Mi az ember? című könyvében írja:

„Az ember sajátos szabadsága azt jelenti, hogy létének minden, már adott szabályrendszerén túlkérdez és egyben túl is lép. Ez az ember nyitottsága a világra… Az újkor szellemtörténetét Pascaltól egészen napjainkig a modern ember korlátlan szabadsága miatt érzett szorongó félelem hatja át. Vajon nem jutottunk-e már oly messzire, hogy képesek vagyunk megsemmisíteni a földön az életet, beleértve magát az emberiséget is? … Az énnek az a törekvése, hogy világgá tágítsa önmagát, csupán attól, hogy e folyamat soha nem érhet véget, még nem helytelen. Az embernek mindig is feladata marad, hogy világával való egységét új és új alakban, legalább időről időre megvalósítsa.”

Ám ennek az erőfeszítésnek csak akkor van értelme, ha a világ egységét egyedül a Teremtő Istenben látjuk biztosítva. 

A zavarba ejtő, lenyűgöző méret az ember lehetőségeinek végiggondolására ösztönöz. A teremtés koronájának is nevezett ember óriási lehetőségeket kapott teremtőjétől.

Réz-Nagy Zoltán

Ugyanakkor a zsidó-keresztény gondolkodás demitizálta a természetet. Nem hagyott fel azzal, hogy csodálja gyönyörűségéért és végtelenségéért, de már nem tulajdonított neki isteni jelleget. Ekképpen még nagyobb nyomatékot kap a kötelezettségünk vele szemben. A természethez való visszatérés nem történhet az ember szabadságának és felelősségének kárára, aki része a világnak, és kötelessége kifejleszteni képességeit, hogy megőrizze a világot, és éljen a benne rejlő lehetőségekkel. Ha felismerjük a természet értékét és törékenységét, valamint a képességeket, amelyeket a Teremtő adott nekünk, ez ma lehetővé teszi, hogy felhagyjunk a korlátlan anyagi fejlődés modern mítoszával. A törékeny világ, benne egy emberi lénnyel, akire Isten rábízta a róla való gondoskodást, arra hívja értelmünket, hogy ismerje fel, hogyan kellene irányítanunk, gyakorolnunk és korlátoznunk hatalmunkat.
Ferenc pápa: Laudato Si' 78