A kiáradt Szentlélek ajándéka

Nagyon nyomatékos ez a szó itt: kiáradt! A megpróbáltatás, nyomorúság, szenvedés és a jelen való világ minden önsorsrontó őrültsége ellenére Isten szeretete kiáradva, megállíthatatlanul betölti szívünket. Nem azért, mert megtaláltuk volna azt a módszert, amellyel rendbehozhatjuk világunkat, elrontott jelenünket és személyes vagy környezeti kapcsolatainkat. Nem azért, mert lenne technikánk arra, hogyan éljünk békében, hogyan találjuk meg célunkat, és hogyan hagyjuk élni kortársainkat, s az utánunk jövőket. Isten szeretetét a kiáradt Szentlélek ajándékával kapjuk, ajándékként, amivel egyet tehetünk: elfogadjuk, és felhagyunk a saját önmegváltó és világmegváltó ötleteinkkel. Annyiszor mondjuk, hogy majd egy ismerős, egy nagy üzlet, egy erőteljes válasz, egy új technológia megold mindent. Az amerikai vezetők többször megvitatták már azt az elgondolást, hogy atomfegyverrel bombázzanak szét egy közelgő hurrikánt. Sokszor ugyanilyen képtelenséget gondolunk saját életünk, környezetünk vonatkozásában is. Amikor felismerjük hibáinkat és korlátainkat, és belegondolunk, hogy minden tragikus történet ellenére még mindig élünk, akkor látjuk, hogy ajándékba kaptuk a lehetőségeinket, a szeretteinket, az életünket. Mindezt annak tükrében érezzük, hogy tetteink és gondolataink szerint érdemtelenek vagyunk arra, hogy ennyi jót megtapasztaljunk. Így van ez a teremtett világgal is: ajándékba kaptuk a levegőt, amit lélegzünk, a vizet, amit iszunk, és a természetben terített asztalt, amelyről táplálkozunk. „Kiárasztod lelkedet, s ők életre kelnek, és megújítod a Föld színét.” (Zsolt 104,30) Az a Szentélek, aki megújítja a földet, újítja meg életünket is. Az a Szentlélek, aki kiárad az egész világra, betölti a mi szívünket is. Isten megváltó és vigasztaló tervében éppen az a csodálatos, hogy megszünteti az én és a világ közötti ellentétet és távolságot, minden létezőre kiárad, és ezáltal egybefog minket. El tudjuk-e ezt ajándékot fogadni?

Szentlélek Isten, kérünk, áradj ki ránk! Töltsd be szívünket, hadd lehessünk részesei újjáteremtő és reményt adó akaratodnak! Vigasztalj, járj át, emelj fel minket! Te vagy minden élet forrása, a teremtéstől kezdve a világ végezetéig. Te vagy az, akin keresztül megtapasztaljuk az Atya kegyelmét, a Fiú szeretetét. Örökkévaló vagy, aki egybefogsz minket embertársainkkal és az egész teremtett világgal. Add, hogy együtt lélegezzünk a kitaszítottakkal, a távoliakkal, a legegyszerűbbekkel és a legkisebbekkel! Ámen.

Kodácsy Tamás

Ahol a virágok nekünk nyílnak

A képen Georgia O’Keefe Pipacs című festménye látható.

A Szentlélek jelképeként a galamb és a lángnyelvek a Bibliából jól ismertek. A Szentlélek ünnepén, pünkösdkor a liturgikus térbe piros virág kerül. A pipacs nem alkalmas vázába tételre, de igen figyelemre méltó látványt nyújt a zöld mezőkön élénk piros szirmaival, s talán azért is, mert a zöldnek a piros a komplementer színe.

O’keefe sokszor választ virágot festményeinek témájául. De ezek a festmények már messze elrugaszkodnak a hagyományos csendélettől. A képeket betöltik a hatalmasra nagyított szirmok. Georgia O’Keeffe virágai nem felejthetők, ha az ember egyszer látta őket, emlékezni fog rájuk. A felnagyításnak végső soron maga O’Keefe adja meg az okát. „Amikor a kezedbe fogsz egy virágot és megnézed közelebbről, tiéd a világ egy pillanatra” – mondta egyszer virágfestészetéről. Ez a gondolat eszünkbe juttathatja Tamási Áront, aki hasonló gondolatot fogalmazott meg az Ábel Amerikában című regényében, de máshonnan közelítve: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

Ahol azt érezzük, miénk a világ; a hely, ahol azt érezzük, hogy nekünk süt a nap, ahol a madarak dalukkal mintha nekünk énekelnének, a virágok meg nekünk nyílnának. A hely, ahol fesztelenül érezhetjük magunkat: az a hely az otthonunk, ahol nem kell magyarázkodnunk.

De nemcsak mi keressük az otthonunkat, Isten is otthonra akar találni nálunk. Jézus azért mondott példázatokat, azért hívott embereket az asztalához, hogy kövessék, és életének, halálának egész megfeszítettségével azt az egyet várta, hogy megtörténjen a Szentlélek csodája, és Isten otthonra találjon köztünk – írja Eduard Schweizer a Szentlélekről írt művében.

Réz-Nagy Zoltán

Isten azonban, aki velünk együtt akar cselekedni és számít az együttműködésünkre, arra is képes, hogy valami jót hozzon ki az általunk okozott bajokból, mert „a Szentléleknek végtelen nagy, az isteni értelemre jellemző képzelőereje van, amely a legösszekuszáltabb és legátláthatatlanabb emberi történések csomóit is képes kibogozni”. Isten valamiképpen korlátozni akarta önmagát, amikor fejlesztésre szoruló világot teremtett, ahol sok minden, amit mi bajnak, veszélynek vagy szenvedés forrásának tartunk, valójában annak a szülési fájdalomnak képezi részét, amely arra késztet minket, hogy együttműködjünk a Teremtővel. Ő jelen van minden dolog legmélyén, anélkül, hogy korlátozná teremtménye autonómiáját, és ez is nyilvánvalóvá teszi a földi valóságok valódi autonómiáját. Ez az isteni jelenlét, amely biztosítja minden létező létben maradását és kibontakozását, „a teremtő tevékenység folytatása”. Isten Lelke elhalmozta a világegyetemet olyan belső képességekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy magukból a dolgokból mindig valami új fakadjon: „A természet nem más, mint egyfajta művészeti ok [ratio], mégpedig az isteni művészeté, amely bele van írva a dolgokba, és amelynek köszönhetően maguk a dolgok meghatározott cél felé mozognak. Mintha a hajóépítő mester meg tudná adni a képességet a fának, hogy az önmagát mozgatva hajó alakot vegyen fel.”
Ferenc pápa: Laudato Siʼ 243–244