Ennyi a hivatalos híradás. Egyházi berkekben viszont az is köztudott, hogy Tillai Aurél hitét gyakorló evangélikus. Ezek után nem volt kérdés, hogy az Evangélikus Élet magazin nevében – és egyházunk népének jókívánságait hozva – felkeressük őt pécsi otthonában, hogy egy napfényes hétfő délelőttön elbeszélgessünk életről, zenéről.

– Mennyire határozta meg életútját a „pécsiség”, akár pozitív, akár negatív értelemben? Mit jelentett itt születni, felnőni, tanulni, dolgozni, élni? Azért érdekel ez, mert a Trianon utáni Magyarországon kevés olyan város maradt, amelynek önálló az arculata.

– A hely szelleme a házakon, a tereken, az utcákon is megnyilvánul; nem feltétlenül csak az a szellemiség, amely költőkből, írókból, zenészekből tevődik össze. Közvetlenül a második világháború befejeződése után Pécsett élt Kodály Zoltán, itt hirdette meg zenei nevelési koncepcióját. Itt működött Weöres Sándor. Diákkoromban nagyon sok koncertet hallhattam. A székesegyházban énekelt a híres fiú vegyes kar, a Schola Cantorum; fürödtem a zenében. Irodalmi összejöveteleken is megfordultam: innen ismertem látásból Csorba Győző költőt vagy Várkonyi Nándort, aki az irodalmi élet vezéralakja volt. És nagyon jó tanáraink voltak. Bátyám révén bepillanthattam Pécs képzőművészeti életébe is.

– Egyértelmű volt-e, hogy zenész lesz?

– Egyáltalán nem. Isten kegyelméből lettem muzsikus, ahogy a velem készült interjúkötet címe is jelzi (Isten kegyelméből, Kairosz Kiadó, Budapest, 2007 – E. Zs.). Eredetileg magyar–francia szakra jelentkeztem Budapestre. Közben beadtam a pályázatomat Pécsre is, magyar–ének tanárképzőre. És miután Pestről a mai napig nem kaptam értesítést, hogy felvettek-e, vagy sem, odakerültem a tanárképző főiskolára; a befejezés után pedig meghívtak mind a nyelvi, mind az ének tanszékre. De a nyelvi tanszék nem kapott státuszt, az ének viszont igen. Ha fordítva történik, a pályám egészen másképp alakult volna.

– Két „negatívum” kellett ahhoz, hogy zenész legyen?

– Isten akarta így.

– És hogyan vezetett az útja éppen a karvezetéshez?

– Ez a cserkészetnek köszönhető. Miután zongoráztam, azt mondták: vezesd a tábortűznél az éneklést! Ha nem is a vezénylést magát, de azt, hogy egyszerre többekkel foglalkozzam, ott tanultam meg.

– Hogy látja: mi az, ami tanítható a karvezetésből, és mi az, ami nem? Sikerül-e eljutni az órákon a lényegig, a mű mondanivalójának átadásáig?

– Fontos feltétel, hogy a tanítványnak legyen elképzelése, olyan élményvilága és kisugárzása, amivel magával tudja ragadni a muzsikusokat. A másik összetevő a mozgás koordinálása, a vezénylés technikája. De az én tevékenységem java része az énekkaron dőlt el. A koncertek, amelyeken felléptünk – Éneklő ifjúság, Magyar Rádió, külföldi utak, versenyek, filharmóniai koncertek –, olyan felforrósított pillanatokat hoztak, amikor az átélésnek rendkívül magas foka nyilvánult meg. Ezt az élményt mindenki vitte magával, és megpróbált túllépni azon, hogy csak beintse a szólamokat, vagy előénekeljen. A betanításnak fontos szerepe van, de az előadásnak mindig valami pluszt kell adnia ehhez, ami magukat a kórustagokat is meglepi, magával sodorja. Vannak növendékek, akik ezt át tudják venni, és valóban önmagukat adják az előadás során.

– Kik viszik tovább a stafétabotot? Kikben látja a lehetőségét annak, hogy megőrzik az ön által fontosnak tartott értékeket?

– Kertész Attila a Pécsi Tudományegyetem női karát vezeti, Eredics Gábor a Kossuth-díjas Vujicsics együttes tagja. Kamp Salamon a Zeneakadémia tanára, a Lutheránia énekkar karnagya; Lakner Tamás a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának dékánja, a Bartók Béla férfikar karnagya; Dobos László zenei felvételeket készít, és Erkel-díjas. A teljesség igénye nélkül megemlítem még Szabó Szabolcsot, a Komlói pedagógus kamarakórus és Nagy Ernőt, a Szeráfi kórus karnagyát, Auth Ágnest, a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium ének-zene tanárát, karvezetőjét, illetve Kutnyánszky Csabát, a Zeneakadémia rektorhelyettesét és tanszékvezetőjét.

– Ahogy látom, egész életét betöltötte és betölti a fiatal generációkkal való foglalkozás. Szeret tanítani?

– Igen, nagyon! Hatvanharmadik éve tanítok. Még most is van hat órám: egy csoportnak karvezetés, zeneelmélet és formatan. Két hallgatónak igen szép karvezetői pályafutást jósolok.

– Kiderül az interjúkötetéből, hogy nyíltan vállalt hite miatt a szocializmus évtizedeiben sokszor hátrányok érték.

– Kisebb jelentőségű dolog, hogy gyakran kimaradtam előléptetésből, prémiumból, olykor egy-egy kitüntetési felterjesztés is fiókban maradt. Többször kaptam figyelmeztetést vagy megrovást műsorpolitikámért, kimondott gondolatokért, templomba járásért… Ezek miatt nem lehettem tanszékvezető sem, de ez nem is nagyon hiányzott. A félelem légköre vett körül bennünket. De mindig akadtak, akik megvédtek bennünket, akik tartották a hátukat, olykor akár még kommunista pártvezetők is. Itt említem meg a „nem budapestiség” hátrányait: előfordult, hogy amikor a Pécsi kamarakórussal meghívást kaptunk külföldre, más, fővárosi együttes ment el helyettünk. Arra sem igen volt esély innen, hogy hivatásos együttes élére pályázzak, noha voltak, akik erre biztattak. Ugyanezt érzem a zeneszerzés tekintetében is: nehezen jutnak el hozzám felkérések. Nemrég viszont kértek tőlem darabot egy evangélikus cantate gyűjtemény számára, In dulci jubilo címmel jelent meg a Nagy hálát adjunk! – Új magyar kórusművek a reformáció 500. évfordulójára című kötetben a Luther Kiadónál. 

– Kezemben tartom a Fons amoris című kötetet, amely húsz egyházi vegyes kart tartalmaz, köztük evangélikus énekekre épülő kompozíciókat is. Hogyan válogatta ki a feldolgozandó énekeket?

– Nem volt előzetes koncepcióm. Volt, hogy csak lapozgattam az énekeskönyvet, vagy istentiszteleten énekeltük valamelyik énekünket, s rögtön kedvet kaptam hozzá. Esetleg valamilyen alkalomra kértek tőlem művet: például a Dicsőült helyeken (EÉ 50) református kórustalálkozóra íródott.

– Készülve az interjúra alaposabban foglalkoztam ezekkel a darabokkal. Az Adj békét a mi időnkben (EÉ 291) nagyon megszólított. A Celanói Tamás énekében nagyszerű ötlet az eredeti Dies irae dallam és az Ó, mi Megváltó Krisztusunk (EÉ 496) kombinálása. De megtaláljuk a gyűjteményben a Nagy hálát adjunk az Atyaistennek (EÉ 48) vagy a Lelki próbáimban, Jézus, légy velem (EÉ 451) feldolgozását éppúgy, mint két nagyszabású, öt-öt éneket magában foglaló karácsonyi ciklust. Az Ó, terjeszd ki, Jézusomat (EÉ 120) pedig biztosan sokan fogják szívesen énekelni esténként.

– Ez volt Balikó Zoltánnak, fiatalkorom meghatározó lelkészének kedves éneke.

– Az elmúlt évtizedekben több kórust vezetett. Hogyan jött létre a Pécsi kamarakórus?

– 1958-ban alapítottuk meg kollégámmal, az idősebb Dobos Lászlóval. Amikor ideológiai okok miatt utcára raktak, a pécsi Nevelők Háza fogadott be bennünket, így lettünk a Nevelők Háza kamarakórusa. A rendszerváltozás után visszanyertük az eredeti nevünket. Számtalan hangversenyt adtunk bel- és külföldön. Nemzetközi kórusversenyeken a különböző kórusokkal összesen hatvankilenc díjat nyertünk.

– Ennek a munkának a gyümölcse, hogy 1988-ban Pécs adott otthont a tizedik Europa Cantat kórusfesztiválnak, először szocialista országban?

– 1964 óta voltunk a nemzetközi pécsi kamarakórus-fesztivál – később verseny – rendezői. Az egyik alkalommal Marcel Corneloup, az Europa Cantat akkori elnöke eljött Pécsre, és ott volt a nyitóhangversenyünkön. Három dolog fogta meg: a kórusunk színvonala, a Kodály-művek – később az autójában CD-ről állandóan azokat hallgatta – és a város miliője: az, hogy emberléptékű és elragadó település. Később hat alkalommal hívott meg bennünket franciaországi fesztiváljára – ingyen. Itt három lemezt is készítettek velünk: az egyiket Kodály Zoltán, a másikat Bárdos Lajos kompozícióiból; a harmadik pedig Kodály–Bartók–Bárdos-válogatás volt. Az itt szereplő darabok közül néhánynak ez az első vagy egyedüli lemezfelvétele.

– Kik azok a kortársai, zeneszerzők és karvezetők, akikkel szorosabb szakmai kapcsolatban állt? Milyen eredmények születtek ebből?

– Három nevet említek. Bárdos Lajos negyedszázadon keresztül évenként jött hozzánk, és vagy előadást tartott, vagy a kórusommal próbált. A Franciaországban készült Bárdos-lemezünkben az ő atyai jelenléte is benne van. Főiskolás koromban dirigálta Kodálytól a Mátrai képeket; ezt, míg élek, nem felejtem el. Mint ahogy a velünk átvett saját kompozícióinak előadását sem. Azt, hogy mennyire fel lehet izzítani hangversenyen egy művet, nála láttam először. Kardos Pál a kollégám volt, többször mentem hozzá Szegedre próbára, koncertre. Párkai Istvánnál pedig bizonyos manuális készségeket tudtam szerezni.

– Végül tekintsünk a leglényegesebbre: hogyan volt jelen életében a hit?

– Nagyon korán megtaláltam életem vezérfonalát: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31) Konfirmációra kaptam ezt az igét, és végigkísért a nehézségek és örömök között. Minden elért eredményem ebben gyökerezik.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 23. számában jelent meg, 2016. június 12-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.