Itt működik egyházkerületünk legnagyobb oktatási „kombinátja”, bár fej-fej melletti nemes versenyben állnak a kiskőrösiekkel…

Nagy öröm, hogy a Mecsekalján is járhattam, ahol az új tanévtől gyülekezeti fenntartásba került a pécs-kertvárosi Kék Elefánt óvoda, így a Tolna-Baranyai Egyházmegyében megnyílt az első evangélikus „Kindergarten”, azaz gyermekkert.

Különleges élmény volt számomra, hogy szeptember első vasárnapján meghívást kaptam a székesfehérvári gyülekezet tanévnyitó istentiszteletére, amelyen megemlékeztünk nagyapám, Gáncs Aladár szolgálatba lépésének centenáriumáról. Az evangélikus honlapon is olvasható beköszöntő igehirdetése 1916. szeptember 3-án hangzott el, de ma is megdöbbentően aktuális. Íme, néhány sor ízelítőül: „Odakünn a bizonytalanságok lélekvesztőin járunk. Kialudtak világítótornyaink, szokott helyekről nemigen indulnak új hajók. Nem látjuk a mától a holnapunkat. Nemigen merünk messze tervezéshez nyúlni […]. Várunk, aggódunk, szorongunk, mert nem tudjuk még, merre is keressük feladatainknak, céljainknak felhőbe burkolt csúcsait. […] Csak az Isten munkáját lehet most kezdeni, mert ahhoz nem aludtak ki a világítótornyaink…”

Ilyen világítótorony, ha úgy tetszik: égtájoló a prófétai hangú igehirdetés egyik zárógondolata: „…erős, merész, tele lelkű keresztyénség kell, mely oda tudja állítani Jézust az emberek elé, nemcsak mint szelíd szívű, alázatos szolgáját az emberiségnek, hanem mint királyt, akinek joga van a mi életünkhöz…”

Bizony, nagy szükségünk van az ilyen világos, egyértelmű, bátorító mondatokra, hiszen évnyitóinkon járva a növekedés örvendetes gyümölcsei mellett észre kell vennünk aggasztó jeleket is.

Többek között az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanévnyitóján is szolgálhattam mint az intézmény ez évi felügyelő püspöke. S miközben örülhettünk a hittanár szakos hallgatók szép számának, valamint a teológusotthon mellett elkészült korszerű sportpályának (ép testben ép lélek), nem hallgathatjuk el az idei tanév szomorú negatív rekordját: a lelkészi szakra jelentkező új hallgatók megszámlálásához egyetlen kezünk összes ujjára sem volt szükség… Utoljára a hatvanas években volt ilyen alacsony a lelkészi pálya iránti érdeklődés.

Ha az okokra keressük a választ, akkor kérem, hogy ne engedjünk a bűnbakkeresés, az egymásra mutogatás kísértésének. Helyette inkább őszinte bűnbánattal nézzünk először önmagunkba: ki mit tett és tesz vagy éppen nem tett és nem tesz azért, hogy a lelkészi hivatás újra vonzó legyen egyházunkban?!

A külső körülményekkel aligha lehet magyarázni ezt a mélypontot. Egyházunk több mint negyed évszázada szabadon végezheti szolgálatát. Iskoláinkban mintegy tizenötezer gyermeket, fiatalt szólíthatunk meg az evangéliummal. A kötelező hitoktatás bevezetése óta újabb rétegeket érhetünk el az állami fenntartású iskolákban. Az idén már a 11. Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozót tarthattuk, egymást érik a különböző nyári táborok, konferenciák, csendesnapok…

A püspöki tanácstól külön munkacsoport kapott megbízást a lelkészi életpályamodell kidolgozására. Erről a kérdéskörről eleven vitát folytattunk az augusztus végi szárszói lelkészkonferenciánkon, amelyen szóba került a lelkészi utánpótlás krízise is. Egyesek úgy vélték, hogy nem kap kellő megbecsülést egyházunkban a lelkészi munka, ami az olykor megalázóan alacsony fizetésekben is megmutatkozik. Talán a hirtelen felduzzadt intézményhálózat és a megnövekedett hitoktatási feladatok miatt szorult háttérbe a klasszikus gyülekezeti lelkészi szolgálat értéke? Mások önkritikusan feltették a kérdést: vajon manapság láthatnak-e vonzó lelkészképet a fiatalok? Egyáltalán, hogy is állunk az ifjúsági munkával gyülekezeteinkben? Nem szabad csupán iskoláinktól várni a jövendő lelkészeket, hiszen tapasztaljuk, hogy az elhívás döntő helye ma is a gyülekezeti közösség…

De talán a legfontosabb, hogy ne feledjük Jézus határozott útmutatását ebben a kérdésben. A Mester világossá teszi a „munkaerő-gazdálkodás” titkát, forrását: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Mt 9,37–38) Felülről jövő elhívás híján, élő, égő küldetéstudat nélkül csak béresekre, megélhetési papokra számíthatunk, akik lassan, de biztosan felemésztik Krisztus drága testét…

Vajon hány szülő, nagyszülő imádkozik kitartóan azért, hogy gyermeke, unokája elhívást kapjon a szent szolgálatba? Vajon iskoláinkban hány pedagógus imádkozik, hogy ne csak a tananyagot, de a Krisztus szolgálatának örömét is át tudja adni a rábízott fiataloknak? Vajon mi, lelkipásztorok hányszor könyörgünk az oltár előtt és csendes perceinkben azért, hogy legyen majd valaki, aki átveszi tőlünk a szolgálatot?!

Elérkezett az ideje, hogy katolikus testvéreinkhez hasonlóan nálunk is legyen „hivatások vasárnapja”. Így legalább évente egyszer minden istentiszteleten együtt könyöröghetünk majd az aratás Urához általa elhívott munkásokért. Ennek időpontjáról, helyéről az egyházi esztendőben hamarosan dönt a püspöki tanács.

Ebben az összefüggésben is aktuális a címben olvasható tömör felhívás: „Több imádságot!” Ez volt nagyapám, Gáncs Aladár egyik utolsó kívánsága, amelyet drága örökségként hagyott ránk. Ő halálos ágyán nem több levegőt, vizet, gyógyszert kért, hanem több imádságot! A hazai evangélikus egyházi ébredés úttörő apostola immár nyolc évtizede nincsen közöttünk, de elkötelező testamentuma ma is szíven talál, térdre kényszerít: több imádságot – a jövendő lelkészekért is!