Július 2-án indultam el a távoli Törökországba, két hétre. Amikor megérkeztem, az ország második legnagyobb városának, Adanának a repterére, hatalmas forróságba csöppentem. Megismerkedtem az első fogadócsaládommal, akikkel este elmentem egy étterembe – ott olyan tradicionális ételeket kóstolhattam meg, mint a kebab és a döner, amelyek Magyarországon is közkedveltek. Az igazi török kebab annyira finom, hogy az első kóstolás után két napig ebédre és vacsorára is csak azt ettem. 

Nemcsak a jól ismert török ételeket próbáltam ki: egyik este megkóstoltam a marhagyomor-levest, illetve a marhabél-levest is. Be kell vallanom, hogy eddigi életem talán legfinomabb leveseit fogyasztottam el. 

A törököknek nemcsak különleges ételeik, hanem sajátos italaik is vannak. Az egyik ezek közül a salgam, amely savanyú, sós oldattal ízesített fehérrépalé. Ez a páratlan ízvilág is hamar elnyerte a tetszésemet, így végül szinte minden vacsorámhoz ezt az innivalót választottam. A másik kedvencem az ayran lett, amely egy kefirhez hasonló, enyhén sós joghurtital. 

A második nap különösen izgalmasnak ígérkezett, hiszen ekkor találkoztam a tábor többi résztvevőjével. Összesen hatan voltunk a törökökön kívül: érkeztek diákok Litvániából, Romániából, Olaszországból, Oroszországból, Egyiptomból is. 

Az elkövetkezendő napokban különböző klubokban jártunk, ahol hűsöltünk a medencében, kosárlabdáztunk, motorcsónakáztunk a közeli tavon, kirándultunk a hegyekben. Megnéztük Tarsust, a lenyűgöző történelmi várost és egy csodálatos vízesést is. Esténként a helyi Rotary klubtagokkal vacsoráztunk valamilyen étteremben. 

Ezután került sor család- és Rotary klub-váltásra is, amely számomra nagyon nehéznek bizonyult. Közvetlenségük miatt ugyanis nagyon hamar megszerettem az első családot, ám szerencsére a második fogadócsaládom is nagyszerű volt. Egy fiatal házaspárhoz kerültem, s mivel a feleség egyetemista évei alatt Budapesten is tanult, hamar megtaláltuk a közös hangot. 

Ez a hét is nagyon izgalmasan telt, hiszen elmentünk Adana város leghíresebb mecsetébe, amely egyben egész Törökország második legnagyobb mecsete. Egy fogyatékkal élő emberekkel foglalkozó szervezethez is ellátogattunk: ott muffint sütöttünk, együtt énekeltünk, táncoltunk, rajzoltunk. Hihetetlen érzés volt ezeken az embereken segíteni, illetve a szemükben látni a mérhetetlen hálát és boldogságot. 

Ennek a két hétnek elengedhetetlen gasztronómiai élményét jelentette még a híres török kávé megkóstolása is. Nos, a törökök a kávét cukor nélkül isszák, a kávézaccot pedig jóslásra használják. 

Törökországot nem sokan választják a cserediákok közül, pedig ott mindig érdekes programokkal várják a résztvevőket, ráadásul az ország egy közel-keleti csoda. Szeretném megköszönni a családomnak és a Rotary Nemzetközi Diákcsere Programnak, hogy a segítségükkel újra világot láthattam! 

Aki még nem próbálta ki a cserediák-létet, annak azt javaslom, hogy ne habozzon, bátran vágjon neki a világnak!