Rendkívül ízlésesen berendezett kiállítóhelyiség látványa tárul a látogató szeme elé a magángyűjtemény számára kialakított kétszintes ház emeleti ajtaján belépve. A nagyobbrészt csömöri, töredékében pedig a vele rokon nagytarcsai és cinkotai népviselet vasárnap és ünnepnapokon hordott darabjainak gyűjteményét csodálhatjuk meg a tulajdonos, Dombrádiné, Kati vezetésével.

„Közel harminc éve, az 1990-es évek elején kezdtem el vásárolni az itt látható tárgyakat – idézi fel a kezdetet. – Azokban az években egyre több házaló jelent meg a faluban, és vásárolta meg a már nem használt ruhaneműket, lakástextileket. A felmenőim is népviseletben jártak, ezért sem szerettem volna, hogy ezek a gyönyörű darabok idegen kézre, idegen helyre kerüljenek. Így aztán magam is sorra jártam a rokonaimat, ismerőseimet, hogy mentsem, amit csak lehet. Eleinte többen furcsállták a dolgot. »Minek az neked?!« – tették fel gyakran a kérdést, amikor régi ruhák iránt érdeklődtem. Ma már sokan maguktól keresnek meg, hogy rám bízzák a családi örökséget” – meséli a tárlatvezető.

A kiállítási darabok az 1900-as évek elejétől dokumentálják a mára már eltűnőfélben levő népviseletet, illetve letűnt lakásdíszítő textíliákat, bútorokat.

Sétánkat a próbababákon látható ünnepi öltözetek megtekintésével kezdjük. A magyarázat közben egy-két szakszó is elhangzik. „A hímzett oplecko, azaz ing felett viselték a pruszlikot, vagyis a mellényt. Erre kötötték rá a rojtokkal díszített, hímzett nyakrakendőt – mutatja Kati. – Az öt-hat ráncolt és kikeményített alsószoknyára vették fel a színes cérnával hímzett, virágmintás felsőszoknyát, erre pedig a szintén hímzéssel díszített kötényt.”

A csömöri népviselet különösen is beszédes volt. Szentestén a lányok és a fiatalasszonyok világos színű, sűrű szövésű pamut-, más néven barhentszoknyát, blúzt és nyakrakendőt vettek fel. Bármilyen hideg volt is, a templomban a hajadonok sem fejkendőt, sem meleg vállkendőt nem viseltek, kivéve a szentesti istentiszteletet, amikor a fejkendő engedélyezett volt.

Karácsony első napján – főleg az evangélikusoknál – a selyemanyagok kerültek elő. Általában kék vagy ezüstös színű selyemszoknyát és vele megegyező színű selyemblúzt és nyakrakendőt vettek fel. A férjezett asszonyok azonban ünnepeken az esküvői ruhájukat viselték egészen addig, amíg saját gyermekük nem kezdett el templomba járni. Utána már sötétebb színű ruhákat illett hordaniuk, ha nem akarták, hogy megszólják őket…

Az esküvői ruhák a 20. század elején az evangélikusoknál leginkább türkizkék, rózsaszín, lila színű brokátanyagból készültek – ezeket gyakran apró virágmintával hímezték –, míg a katolikusoknál inkább a zöld és a barna dominált. A fehér a negyvenes-ötvenes években kezdett divatba jönni, de akkor is megmaradt díszítőszínnek a kék. Óév estéjén fehérben mentek a nők a templomba. Újévkor pedig, ha tellett rá, új ruhában. A színes kis virágokkal hímzett fekete selyemanyagból készült ruhadarabokat egy évben csak kétszer vették fel: virágvasárnap és a templomalapkő-letételi emlékünnepen. Pünkösdkor a fiatalok pirosat vettek fel a templomba, az idősebbek pedig az úgynevezett ohnyivót – sötétkék alapon piros virágmintás anyagból készült öltözéket – viselték.

„Ez a blúz és a nyakrakendő nagyon közel áll a szívemhez – mutatja az egyik oblekot, azaz garnitúrát Kati –, mert az anyukámé volt, ebben esküdött. A hozzá tartozó szoknyában temettük el, de sikerült hasonlót szereznem, az van most ezen a próbababán.”

Nyakrakendő tyúkok alól

„Idővel nemcsak a textildarabokat kezdtem el gyűjteni, hanem a paraszti kultúrából származó bútorokat is. Később ez a bútorgyűjtő szenvedély a fiamat is elragadta – idézi fel mosolyogva tárlatvezetőnk. – Egy idő után aztán a lakásunkból elkezdtek kiszorítani minket ezek a tárgyak. Ekkor döntöttünk úgy, hogy egy különálló épületet alakítunk ki a tárolásukra. Így született meg ez a kiállítóhely, benne az Örökségünk című magánkiállítás.”

A főleg családi örökségből származó, felújított szekrények és sublótok, azaz fiókos szekrények ma új funkciót töltenek be: maguk is kiállított tárgyakká váltak, miközben a múzeumi darabok tárlóiként és tárolóhelyeiként szolgálnak. Így lett például a nyitott ajtajú polcos szekrény a mintegy százhatvan hímzett falvédő, dísztörülköző és fésűtartó „otthona”, az akasztós szekrényben pedig szebbnél szebb színes nyakrakendők lógnak ízléses rendben.

„Erre a nyakrakendőre egy fészerben bukkantam rá. Mocskos volt, tyúkok ugráltak rajta, alóluk húzta ki és adta el nekem korábbi gazdája – mutat rá egy gazdagon hímzett, gyönyörű kendőre Kati. – Rendbe tettem, és azóta is az egyik kedvencem.” Kérdésünkre, hogy mi a titka a koszfoltok ennyire tökéletes eltávolításának, röviden így válaszol: langyos vízben elkevert szódabikarbóna és ecet. „Az ecet megfogja a színeket, a szódabikarbóna pedig fehérít. Mosás előtt egy éjszakát vagy egy napot áztatom benne a textíliát” – magyarázza.

Az ünnepnapokon és a templomban viselt kötények díszítéstörténete valóságos divathistóriaként jelenik meg előttünk. „A hétköznapi viselethez használt kötényt nem díszítették, az csak be volt szegve – magyarázza a házigazda. – Az ünnepi ruhához tartozókat is csak az 1920-as években kezdték el hímzésmintával ellátni, ugyanis szegények voltak az emberek, nem volt pénzük az elkészíttetésükre. A legelső díszítés az úgynevezett nyargalásos hímzés volt. A nevét onnan kapta, hogy a mintához nem tették hímzőkeretbe az anyagot, elő sem rajzolták, hanem a varrógéppel csak úgy végigszaladt, »-nyargalt« rajta a készítője. Ügyesnek kellett lenni, hogy a díszítővonalak szép egyenesek, szimmetrikusak legyenek. Az első hímzett kötényminta az eper volt, míg az első fejkendőminta tulipános – teszi hozzá Kati. – De ezek a minták is eleinte csak a kötény vagy a fejkendő sarkaira, az úgynevezett füleire kerültek” – mutat rá példát.

A kiállítóhelyiségben hímzett szalagokkal ékesített pruszlikok és ingek is láthatók. Mint megtudjuk, ez a díszítési mód az 1970-es, 1980-as években jött divatba, amikor a különböző hagyományápoló népdal- és pávakörök alakultak. Tagjaik sok esetben nem tudták megfizetni az autentikus hímzéseket, így készen kapható díszszalagokkal helyettesítették a virágmintákat.

Tulipántól a koszorúmintáig

A gyűjteményben közel kétszáz különböző fejkendő található. Ezek megfejtéséhez is „tolmácsra” van szükség. „A fehér, lyukhímzéses fejkendőket elsősorban a fiatalasszonyok hordták búcsúkor, óév estéjén és farsangkor, és általában csak az első gyermek megszületéséig viselték. Az evangélikusok elöl megkötve hordták, míg a katolikusok hátul kötötték meg. Alyukhímzéses kendőket télen, dologidőn kívül készítették heteken át” – avat be a szakmai titkokba a gyűjteménytulajdonos.

A kendők hímzett mintái típusokba sorolhatók: a már említett tulipános mintán kívül megkülönböztethetünk úgynevezett tornyos mintát – ebben az esetben a virágcsokor fölfelé nyúlik, akárcsak egy torony –, de létezik káposztás minta is: a hímzett virágfej leginkább egy fej káposztához hasonlít, egysoros, illetve kétsoros koszorúsor, de láthatunk százvirágos kendőt is.

Hogyan készültek? – tesszük fel a kérdést. „Szegények voltak az emberek, keveseknek tellett varrógépre, hímzőcérnára. Ha volt is varrógépük, nem mindegyikkel lehetett hímezni. A minták előrajzolásához kézügyesség kellett – sorolja Kati. – Ezért az asszonyok mással készíttették az ünnepi ruhadarabokat: a megvett szövetet és egyéb textilt megvarrták vagy varratták, majd utólag díszíttették.”

Ugyanígy történt a szomszédos Cinkotán és Nagytarcsán is. A három település fiataljai gyakran választottak maguknak házastársat a „szomszédból”. Ezért is annyira hasonló a környék településeinek a népviselete. „De számos, itt kiállított kendő vagy szoknya készült Budafokon vagy Mezőkövesden; a hozzáértő szem ma is meg tudja mondani a készítés helyét” – teszi hozzá vendéglátónk.

Erős vár ablakban és asztalon

Csömörön a Szabadság út 43. szám alatti kiállítás alsó szintje a 20. századi falusi lakásbelsőt – annak bútorait, egyes használati tárgyait, illetve lakásdíszítő textíliáit – mutatja be. A kékre festett falakon ízléses rendben elhelyezett lyukhímzéses ablakdíszek, terítők és hokedlitakarók sorakoznak. Ezeken nemcsak madár- és virágminták rajzolódnak ki, de gyakoriak az egyházi szimbólumok is – a kereszt és a kehely mellett közkedveltek az angyalok is. Ha egy ajtón, ablakon, netán asztalterítőn az „Erős vár a mi Istenünk” felirat ékeskedett, az egyértelműen jelezte a betérőnek: evangélikus hajlékban jár.

A kiállításon látható csömöri bölcsőben 1937-ben ringatták első tulajdonosát. „Keresztvíz alá csecsemőkorban tartották a gyerekeket annak idején – folytatja vendéglátónk. – A negyvenes évek elején Csömörön állítólag három vagy négy hímzett pólyahuzat volt, az vándorolt családról családra, függetlenül attól, hogy evangélikus vagy katolikus templomban történt-e a szertartás. A gyűjteményemből a pólyahuzat és a keresztelőtakaró sem hiányozhat. Ez utóbbira például a kehely és a kereszt is rá van hímezve” – mutatja. – A konfirmációra, bérmálásra a lányoknak lyukhímzéses fehér kötényt, úgynevezett satát készítettek. Ez lett a későbbiekben a menyasszonyi kötényük is. Eleve olyan méretűre varrták, amilyen a sublót mérete volt, mert ez a stafírung része lett később. Amikor kötényként használták, természetesen összeráncolták, ha kellett, méretre visszahajtották, fércelték” – árulja el a szakmai titkokat tárlatvezetőnk.

A házak úgynevezett tisztaszobáinak éke volt a díszpárnákkal ellátott ágy. A kiállított ágynak is megvan a maga története: „Ebben az ágyban még én aludtam kisgyermekkoromban a testvéremmel, nagyon örülök, hogy ezt a családi örökséget is meg tudtam menteni – mondja a gyűjteménytulajdonos. – A kitett párnák száma a család gazdagságát mutatta. Kilenc volt a maximum. Nem is fért volna több, mert ledőltek volna.”

További érdekességeket – hogy mit rejt például a dédmamától örökölt sublót, miből készült az ablakon látható függöny, és mitől különleges a csömöri menyas - szonyi koszorú – mindenki megtudhat, aki ellátogat Dombrádi Lászlóné magánkiállítására.

Örökségünk néprajzi magángyűjtemény, 2141 Csömör, Szabadság út 43.
A gyűjtemény egyelőre csak előre egyeztetett időpontban tekinthető meg.
Telefon: 30/975-2514.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2020. január 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.