Jób még nem a Megváltó Jézus Krisztusra gondolt. Legfeljebb csak arról teszt tanúságot, hogy Istenben olyan biztos támasza van, Akire mindig számíthat. Ahogy egyik énekünk mondja: Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled, töröld le könnyedet Jézus szeret! 

Ez a bizonyosság szólalt meg ebben a rövid, de annál hangsúlyosabb vallomásban. Jó tudnunk, hogy egy csodálatosan szép, gazdag szó az, melyet itt a Biblia eredeti szövege használ: a Megváltó. Nem más, mint a legközelebbi rokon volt az, akihez mindig, minden körülmények között odafordulhatott az ember. Akit éjszakai álmában is föl lehetett verni, ha akkor támadt a baj. Ő azonnal jött és segített mindennel, amivel csak tudott, mert ő volt a „goel”, a megváltó, a segítő, a szabadító. Tőle nem kell elnézést kérni, nem kell kínosan éreznie magát az embernek, és nem is kell számítgatni azt, hogy majd hogyan viszonzom a segítségét. Ő volt az, akihez bármikor lehetett segítségért fordulni.

Nagyon sokat jelent az, hogy a szenvedő Jób azt mondja, hogy a láthatatlan, de nagyon is élő, létező Isten az az ő „goélja”. A legközelebbi rokon, akihez akkor is kiálthat, amikor egyedül van és senki sem hallja meg a kiáltását. Aki olyan helyzetben is tud segíteni, amelyben mindenki más csak egyik lábáról a másikra áll, és átéli a tehetetlenségét. Aki annak ellenére szereti a hozzá folyamodót, hogy az sokszor nem szeretetre méltóan viselkedik. Mert nem a méltóságot nézi, hanem azt, hogy szüksége van segítségre. És akkor segít!

És az soha nem kérdés, hogy tud-e segíteni? Micsoda erőt jelenthet ez valakinek, ennyi nyomorúság közepette is, ha ezt ennyire komolyan veszi! És ami minket illett - nem azért, hogy Jóbbal versenyre keljünk –, komolyan vehetjük a tényeket. Mi pedig még ennél is többet tudunk! Tudjuk azt, hogy a láthatatlan Isten egészen közel jött hozzánk Jézus Krisztusban.

És mi Jézust nevezzük Megváltónak. Ő lett a mi legközelebbi rokonunk, akihez mindig lehet folyamodni, akinek minden lehetséges, az is, ami embereknél lehetetlen; Ő annak ellenére szeret és kész segíteni, hogy azt mi legtöbbször egyáltalán nem érdemeljük meg. Nem érdemeinkre tekint, hanem azt látja, hogy szükségünk van segítségre. Szükségünk van szabadításra.

Ahogyan Luther Mártontól tanuljuk: Isten szeretete nem megtalálja, hanem megteremti azt, ami neki szeretetre méltó. Ugyanakkor az ember szeretete mindig abból fakad, ha valamit szeretetre méltónak talál. Azért lett emberré, azért halt meg a Golgotán a kereszten és azért támadott fel a harmadik napon, hogy kiszabadítson minket a halálnak, az értelmetlen létnek, a reménytelenségnek, a csüggedésnek, a kétségbeesésnek sokféle rabságából. Ő a mi nagy szabadítónk, Megváltónk, a hozzánk legközelebb álló, a goélünk.

Tudunk-e hozzá ezzel a bizalommal kiáltani? Elmondhatjuk-e akár most, hogy bár csakugyan sok mindent nem tudok, de azt tudom, hogy Ő él, hogy értem született meg, Ő helyettem halt meg a kereszten, és hogy Ő nekem is örök életet ajándékoz.

És kik tudják elmondani ebből fakadóan azt, hogy ezt az életet Őtőle hálás szívvel már el is fogadtam? Azzal a bizonyossággal és békességgel, hogy ha ma dobban utolsót a szívem, tudom, hogy hova megyek! Az én Megváltómhoz! Mert Ő megígérte, hogy aki hisz Őbenne, ha meghal is, élni fog. Az egyházi esztendő végén, annak utolsó három vasárnapjának témájával így fogalmazhatom meg hitvallásunkat: Bár ítélet alá vetett emberek vagyunk, de reménységünk, sőt, hitünk bizonyossága az, hogy van örök életünk Jézus Krisztus által.  Ámen.

Elhangzott 2019. november 11-én a Kossuth Rádió Erős vár a mi Istenünk! című műsorában.