Három évtizeddel ezelőtt néhai dr. Fabiny Tibor egyháztörténészprofesszor, a budapesti Evangélikus Országos Múzeum alapító igazgatója bízta meg Alpárné dr. Szála Erzsébetet, hogy Sopronban gondozza az evangélikus gyűjteményt. Ma is aktívan végzi e tevékenységet, jelenleg az evangélikus líceum könyvtárában.

– Hogy a soproni evangélikus kincsek tudós gondozója és kutatója, az a hírből is kiderül, de ne hallgassuk el azt sem, hogy ezenkívül több évtizedes oktatói pálya is áll ön mögött. Mi a – mondjuk így: világi – szakterülete, amelyet tanított, és mely intézményekben?

– Oktatói munkám során például a szombathelyi főiskolán tanítottam, ám elsősorban s mindmáig a Soproni Egyetemen tanítok. Különböző típusú képzések tanterve szerint oktattam egyháztörténetet, neveléstörténetet, tudomány- és technikatörténetet, s mindezeket átfogja fő tudományterületem, tantárgyam, a művelődéstörténet.

– Amikor megköszönte a kitüntetést, azt mondta, hogy elismerést ilyen meghatottan még nem vett át. Miért?

– A felsőoktatásban végzett munkám során ilyen-olyan apró elismerések jutottak nekem, amelyekre – hovatovább – számítani is lehetett. Ez viszont oly váratlanul ért! Mindaz, amit a laudáció említett, nekem mindig szolgálat volt. A gyűjteményi munka, a múzeum, a könyvtároslét soha nem volt a főállásom, az egyetemi feladataim mellett, megbízással végeztem három évtizeden keresztül. Nekem ez egyszerűen szerelem. Most is, hogy a könyvtárban dolgozom. Sok feszített tempójú, munkában gazdag időszakot éltem át harminc év alatt, s néha az volt az érzésem, hogy a családi teendőknek és a munkával kapcsolatos minden feladatnak egyaránt eleget tenni – kicsit maximalista felfogásom szerint – már-már lehetetlen. Mégsem tudtam úgy dönteni, hogy leadom a gyűjteményeket, a könyvárat, hogy nem foglalkozom tovább ezekkel a kincsekkel, mindig maradtam, és csináltam tovább…

– Kinek köszönheti evangélikus hitét, és kinek azt, hogy „eljegyezte magát” a tudománnyal, annak is ezzel a sok szépséget rejtő ágával?

– Nos, így még nem kaptam meg ezt a kérdést! Férjem evangélikus lelkész volt, magam evangélikus teológiát is végeztem, a vőm szintén evangélikus lelkész… mit mondjak még? Nagyon erős a kötődésem az egyházhoz. Helytörténész is vagyok, és tudjuk: Sopron története összefonódik a reformációval – a történelmi Magyarországon tulajdonképpen ott indult el a reformáció. Voltak szép számmal – a régi időkben – olyan tudós lelkészeink Sopronban, akik a lelkészi szolgálatuk mellett írtak, publikáltak, emlékezéseket adtak közre. Egyikük, Kis János püspök például amellett, hogy kiváló teológus, szónok volt, verseket is írt, ő fedezte fel a költő Berzsenyit, számos műfordítást készített – a Pesten megnyílt első magyar színház első előadásához németből ő fordította le a szöveget –, és az Akadémia a tagjai közé választotta… Olyan múlt, olyan művelődéstörténeti kincs van jelen a városban, amely elválaszthatatlan a hitélettől, ugyanakkor a nemzeti kultúránknak is része.

– A laudációban és professzor aszszony köszönőbeszédében is elhangzott két fontos fogalom: a lokálpatriotizmus és az identitás. Talán nem kell aláhúznunk, hogy olyan értékekről beszélünk, amelyek – túlzás nélkül mondhatjuk talán – a megmaradásunk zálogai keresztényként. Hogyan látja megmaradásunk esélyét a 2018. év vége felé közeledve?

– Nehéz kérdés ez… Nagyon átalakult a világ. Különösen az utóbbi néhány évtized fölgyorsult változásai olyan miliőt teremtettek, főleg a fiatalok számára, hogy mindazok az eljárások, elvek, megoldások, amelyek korábban – akár a szülők, akár az iskola részéről – természetesnek, „bevált módszernek” tűntek, ma már nem működnek. Valami mást kell kitalálni. Valahogy másként kell. És ennek is lehet „eszköze” a templom, a hozzá tartozó gyűjtemény, a könyvek… Jómagam betűfüggő ember vagyok. De tudom, hogy a mai ifjúság nem vagy alig nyúl a betűhöz. Pontosabban az okostelefonját babrálja. Valahol meg kell találnunk az átmenetet, hogy eljöjjön velem a könyvtárba, rácsodálkozzon akár a mai, Márton-napi ünnepségen átvett Balassa-kódexre, akár az általam említett első magyar nyelvű orvostörténeti könyvre, s meglássa benne a szépet.

– Talán sosem volt még olyan fontos, ahogy fogalmazott, „kinyitni a világot” a gyűjtemények által mindenkinek, különösen is a fiataloknak…?

– Ez így van, s eddig még, hála Istennek, sikerült az évfolyamaimat elvinni a könyvtárba, ahol azt mondták: „Jaj de jó!” – mert addig fogalmuk sem volt róla, milyen értékeket rejt.

– Reuss András professzor mesélt arról az Ordass Lajos-díjat átvéve, hogy milyen az érzelmi viszonyulása a díj névadójához. Öntől is hasonlót kérdezek, azzal a módosítással, hogy személyes emlékek felidézésére természetesen nem kérhetem az 1760–1839 között élt Prónay Sándorral kapcsolatban – de személyes viszonyulása a tudományos akadémiai igazgatósági taghoz, az evangélikus egyház egykori egyetemes felügyelőjéhez bizonyosan van…

– Hasonlót mondhatok, mint amit a mostani ünnepségen egyházunknak átadott könyvkincsek kapcsán dr. Hubert Gabriella mondott a Radvánszkyakról: amint az övék, a Prónay család története is évszázadokra nyúlik vissza. Kultúrtörténészként és egyháztörténészként tudok róluk, ismerem őket. Egyházunkban a mára jelentős súllyal bíró két kitüntetés, az Ordass- és a Prónay-díj komoly elismerést jelent, és ezért a kollégáknak nagyon-nagyon hálás vagyok! Felemelő volt átvenni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2018. december 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.