– Mi a legjobb ön szerint a nagyapaságban?

– Jó látni az öt unokában a folytatást, a jövőt. Isten nemzedékről nemzedékre továbbáradó hűsége, áldása testesül meg bennük. Öröm látni, hogy még szükség van ránk, hogy őszintén szeretnek minket, és igénylik a közelségünket.

– Gáncs Péternél hogyan telnek általában az unokázós alkalmak?

– Három hónapja kóstolgatom, tanulom a nyugdíjasélet szépségeit, és próbálom kialakítani az új életritmust. Feleségem már évek óta „főállású nagyanya”, ő már kialakított egy jó rendet. Mivel, hála Istennek, mindhárom gyermekünknél van már unoka, így többé-kevésbé kialakult egy viszonylag stabil, de rugalmasan kezelt heti rend, hogy melyik nap melyik családnak próbálunk segíteni. Ebben próbálok én is hasznosan aktivizálódni, mert sajnos korábban kevés idő jutott a családra. Talán most valamit jóvátehetek a „mulasztási bűneimből”…

– Mire tanítják önt az unokák?

– Élmény látni, hogy mennyire bele tudnak feledkezni a játékba, egy mese olvasásába. Igyekszem megtanulni tőlük, hogy mit jelent felszabadult örömmel élni a jelenben, rácsodálkozni minden kis bogárra, fűszálra, kavicsra. Tanulom tőlük az őszinteséget és a nyitottságot, segítenek jobban megérteni Jézus figyelmeztetését: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be az Isten országába…” Külön izgalmas „lelki gyakorlat”, amikor az unokákban Isten egy kicsi tükröt tart elénk, és saját, nem mindig feltétlenül jó, de részben öröklött tulajdonságainkkal szembesít minket. Amikor próbálom őket türelemre, mértékletességre, szelídségre, egymásra figyelésre, önzetlenségre nevelni, bizony gyakran eszembe jut a szellemes közmondás: „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.”

– Mire akarja ön megtanítani őket?

– Próbáljuk együtt felfedezni Isten teremtett világának szépségeit, amire a kicsik maximálisan nyitottak. Életre szóló élmény volt, amikor nemrégiben két napot együtt töltöttünk velük egy kis nógrádi falu, Kisecset vendégházában. Este a teljes nagycsalád, mind a tizenhárman, kifeküdtünk a kertbe, és együtt gyönyörködtünk az augusztusi csillagos égben, komoly verseny alakult ki, hogy melyik unoka fedez föl több hullócsillagot… Igyekszünk a mennyei Atya megszólítására is bátorítani őket, ami számukra sokkal természetesebb, mint nekünk, felnőtteknek. Mindig öröm, ha egy közös étkezést valamelyik unoka kezd el rövid imádsággal. Ennek legtömörebb változata: „Jövel, Jézus… Ámen.”

– Vannak aranyszabályok, amelyekhez ön szerint nagyszülőként, az unokákkal vagy a szülőkkel kapcsolatban tartani kell magunkat?

– Gyakran halljuk, hogy a nagyszülők „felelőtlenül” szerethetik az unokákat, majd a szülők helyrehozzák, ha túl engedékenyek voltunk… Igyekszünk komolyan venni a szülői elvárásokat, hiszen minden nemzedék egy kicsit másként értelmezi a gyermeknevelés aranyszabályait. Fontos, hogy megteremtsük a szülőkkel való rendszeres találkozás alkalmait is, ami nem könnyű a gyermekek mellett, nem is szólva arról, hogy más a szülők és más a nagyszülők életének ritmusa, tempója. Lényeges, hogy egymás privátszféráját is tiszteletben tartsuk.

– Amikor olvasóink ezt a magazinszámot a kezükbe vehetik, püspök úr már a díszpolgára lesz az egyik olyan településnek, ahol korábban lelkészként szolgált. Az unokákkal beszéltek erről?

– Örülök, hogy az a falu, Nagytarcsa, ahol a leghosszabb ideig szolgáltunk, ahol gyermekeinket felneveltük, díszpolgárává fogadott. Nem biztos, hogy mindegyik unoka ott tud lenni a vasárnap déli ünnepségen, de már voltunk velük Tarcsán, hogy megmutassuk, hol nőttek fel a szüleik. Óvodáskorban még nem feltétlenül tudnak mit kezdeni Péter papa díszpolgárságával, de a tarcsai diós batyut már ők is értékelik… 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2018. szeptember 9-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.