Emlékszünk tehát, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését megtorlás követte, százak kerültek börtönbe, vagy kényszerültek emigrációba. 1849. október 6-án Pesten kivégezték Batthyány Lajost, az első magyar kormány miniszterelnökét. Ugyanaznap reggel fél hatkor Aradon a legyőzött magyar hősökön is súlyos bos - szút állt a bécsi udvar. A tizenhárom vértanú közül négy honvéd tábornokot golyó általi, kilencet pedig kötél általi halálra ítéltek.

Az utolsó óráikról szóló egyik feljegyzés jutott eszembe a nemzeti gyásznaphoz közeledve. Sujánszky Euszták, a mártírok vigasztalására érkező egyik minorita szerzetes így emlékezett: „Vérző szívvel lépők át reggeli tíz óra után a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított főőrház falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul – és mennyire lehetett, bátorításul – a nagylelkű jövendő mártírokat, kezet szorítva teljes bizalommal fogadának bennünket, s miután mi az őszinte részvét után több órai barátságos beszélgetés közben őket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat a reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemlett csapás elviselésére és az isteni gondviselésbeni megnyugvásra felhívók, ők egész nyugodtan és egész maguk megadásával bízák sorsukat és életöket arra, kinek kezeiből minden jő.”

Mennyire mást láttak a bosszúszomjas kivégzők és mást az elítéltek! Előttük már egy másik ország nyitotta meg kapuját. Akárcsak a bibliai vértanú, István előtt. A Szentírás szavai szerint az őt megkövező, dühöngő és fogukat csikorgató emberek nem látták benne csak az elpusztítandó ellenfelet, István azonban a rázúduló köveken és a felette álló őrjöngő tömegen túl szemeit a mennyre függesztette, Isten pedig kinyitotta a menny kapuját előtte, hogy lássa a megdicsőült Jézust az Isten jobbján állni.

Azért tud utolsó szavaival is imádkozni István, mert látja már azt, amit hitt. Kinyitja Isten az eget. Így tud, és ezért tud még az ellenségeiért is könyörögni. Nem átkozódik, hanem azt mondja, hogy „ne ródd fel nekik”. Ugyanúgy imádkozik, mint Jézus Krisztus. Nem azt kéri István, hogy ha lehet, kíméljék meg az életét, hanem hogy Jézus vegye magához a lelkét. Világosan látta: az Isten akarata, hogy ott most neki a hitéért meg kell halnia. Nem vitázik, nem keres kifogást meg irgalmat meg könyörületességet: Istenhez fordul. Neki könyörög, hogy „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet”. Erősíts, hogy bírjam az utolsó percig.

Alázatosan és teljes bizalommal történik benne mindez. Ugyanazzal a bizalommal, ahogyan átélte azt a csodát addig is, hogy amit Jézus mondott, az igaz volt. Ezt írja valaki az István vértanúval történtekről: „megvetésnek szánták halálát, és magvetés lett belőle”. Megkínzás, megvetés, megaláztatás az osztályrészük, a mártírok vére mégis mindig magvetés. És tényleg így van.

Az elvetett mag hadd növekedjen a mi életünkben is, legyen erőforrás mindannyiunk számára, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, immár két ország polgára. Hit által látja Jézust, de itt van még a földön is. Egyszerre igaz hát mind a kettő, itthon van e földi országban, de már a mennynek is polgára.

S amikor István már kifelé tartott ebből a világból, mert haldoklott, akkor a szemeivel is megláttatta Isten a menny dicsőségét. Nem előbb volt a szenvedés és a nyomorúság, a mártíromság, és aztán a megnyílt ég, hanem a szenvedés és szorongattatás közben látta meg Jézust.

Ez az igazi erőforrás számunkra, amikor nehézségek, üldöztetés vagy bármi olyan ér, ami megkeserít minket. Annyira közel enged magához bennünket Isten a szenvedésben, s olyan közel jön hozzánk, hogy átélhetjük azt a csodát, hogy még élesebbé válik a hitünk látása.

Vajon a közelébe vágyunk-e mi magunk? Egyáltalán: hogyan hiszünk, kiben reménykedünk? Ott van-e most az a bizonyosság a szívünkben, hogy a menny befogad?

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2019. október 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.