Házigazdaként először a római katolikus Kiss-Rigó László, a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspöke üdvözölte a megjelenteket, köztük a keresztény közösségek képviselőit. Emlékeztetett, hogy egy évvel ezelőtt, amikor ugyanitt ökumenikus istentiszteletre jöttek össze a résztvevők, senki sem gondolta még, hogy az élet szinte minden területen kizökken majd a megszokott kerékvágásból. A közösségek, gyülekezetek liturgikus élete is megváltozott, ennek ellenére most mégis sikerült újra összejönni, hogy imádkozzanak az egységért. Ezek után Kiss-Rigó László Jn 13,34-et (Káldi-Neovulgáta) idézte: „…ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Igemagyarázatát a szeretet különböző formáinak leltárba vételével sorolta: hányféle szeretetet tapasztalhatunk a – sokszor csak ideológiai szlogenként használt – filantrópiától, az emberbarátságtól kezdve a majomszereteten, az önző szereteten át az érzéki vagy éppen a nemes és önzetlen szeretetig. De az ember még a szeretet legnemesebb és legtökéletesebb formáját is csak korlátokkal, gyarlóságokkal együtt tudja megélni. Rámutatott, hogy mi, keresztények, Jézus követői arról a szeretetről beszélünk, amellyel Isten szeretett és szeret bennünket, ahogyan azt megmutatta Jézus életében, halálában és feltámadásában. Ő azt akarta ugyanis, hogy átérezzük ezt a szeretetet, és hálásak legyünk azért a szeretetért, amellyel ő szeret bennünket, ezt a szeretetet kell viszonoznuk és próbálnunk megvalósítani magunk között is. 

Az egyetemes keresztény hitvallás elmondása, majd a könyörgések után Kondor Péternek, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökének prédikációját hallgathatta a gyülekezet. Ő igehirdetése alapjául Kol 3,12-t választotta: „Mint Istennek szent és szeretett választottai, öltsetek magatokra könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet.” A türelem kapcsán elmondta, hogy türelmesnek lenni az az állapot, mint amikor valaki egy olyan ajtó előtt áll, amelynek egyszer majd meg kell nyílnia, de még zárva van. Várni kell, akkor is, ha az ember már úgy érzi, nem bírja tovább. Az élet tele van olyan helyzetekkel, amikor a józan belátás azt diktálja, hogy türelemmel kell lenni. De hiába, mert nincs türelem, vagy ha volt is, elfogyott, és vele együtt a béketűrés is. Még a legtürelmesebb ember is felsóhajt, és kitör belőle a panasz: hiszen nekem van türelmem, már olyan régóta várok! 

Kondor Péter rámutatott, hogy mindez azért lehet így, mert a mi türelmünk nem egyéb, mint türelmetlenségünknek a saját vágyaink, reménységeink elképzelt valóra válásából kierőszakolt megnyugtatása, lecsendesítése, belső nyugtalanságunknak a legtöbbször hamis reménységgel való áltatása. Az a türelem viszont, amelyre Isten nevel bennünket, teljesen más. Ez a türelem nem Istennek egy olyan remélt cselekedetére van beállítva, amellyel végre majd megnyitja azt az ajtót, hanem magára a cselekvő Istenre, tehát akár az elképzeléseink ellenére is cselekvő Istenre. Ezen a bázison állva egy beteg számára például nem az a türelem forrása, hogy majd csak eljön Isten kegyelméből a várva várt gyógyulás, hanem az, hogy a betegségében is a kegyelmesen cselekvő Isten kezében tudja magát, és türelemmel várja, mi jön ki abból, hogy vele Isten most így cselekszik. Ez a türelem pedig azért nem fogy el, mert nem egy bizonyos részletproblémánkat oldja meg pusztán, hanem ez az egész életet átfogó, megmentő segítség a megváltás.

Az evangélikus püspök szerint a hívő ember azért is tud türelmes lenni, mert a cselekvő Istenre vár. Isten leghatalmasabb cselekvése pedig Jézus Krisztus, aki maga is ott állt egyszer a legreménytelenebbül bezárt kapu, a halál sötét kapuja előtt. Jézus viszont nem azért ment a mennybe, hogy a megnyílt ajtó újra becsukódjon utána, hanem ugyanúgy vissza is jön, hogy a bűn, a szenvedés és a halál minden ajtaját végérvényesen megnyissa a világ számára. Ez, a Jézus Krisztus győzelmében való hit az alapja a keresztyén türelemnek.

Be kell lássuk, Isten bennünket ebben az egész világra kiterjedő, nagy művében nem tud úgy felhasználni, ahogy vagyunk, ezért zár el bizonyos ajtókat, ezért vesz el olyan dolgokat, amelyek megkötve tartanak. „Érlel bennünket, hogy ne függjünk többé emberektől, csak Krisztustól, hogy a körülöttünk élők számára szabadok lehessünk a szolgálatra a javukra, válogatás nélkül” – zárta gondolatait Kondor Péter.

Ezt követően Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke Jn 13,34–35 alapján arról beszélt, hogy az Úr Jézus felismerhető közösséget akar. Nem arc nélküli, összetéveszthető, jellegtelen csoportot, hanem karakteres arcélű keresztyén gyülekezetet. Olyan közösséget, amely összetéveszthetetlen. Jézus azt is elmondja, mi az az ismertetőjel, amely alapján be lehet azonosítani ezt a közösséget: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Ez az új parancsolat nem szókészletében, megfogalmazásában új, hanem mert Jézus az irántunk való szeretetét élete feláldozásával fejezte ki: „…ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” 

A református püspök az első keresztyénekről való leírásra emlékeztetett, mely szerint nem szuperteljesítményeket vagy éppen szenzációs attrakciókat műveltek, és úgy bűvölték el a kortársakat, hanem egyszerűen élték a maguk keresztyén életét, és szerették egymást, így vonzó közösséggé lettek. Az eredmény, az áldás pedig az volt, hogy Isten napról napra növelte a gyülekezetet. Nemcsak létszámban, hogy a „statisztika” jobb legyen, hanem üdvözülőkkel, „minőségi” keresztyénekkel növelve. Ennek az idei ökumenikus imahétnek is az a nagy kérdése – folytatta Fekete Károly, hogy meg tudja-e mondani rólunk valaki, hogy Krisztushoz tartozunk. Minden imahét arra nevel, arra emlékeztet, hogy Isten számonkér bennünket: meglátják-e rajtunk, hogy mi Krisztus tanítványai vagyunk? 

Velünk ellentétben Jézusnál nem érzelem és hangulat dolga a szeretet, hanem a cselekedeté és erőé. Az ő szeretetéből hiányzott mindenféle hiúság. Épp az utolsó vacsoránál, mikor egyik tanítvány sem akar utolsó lenni és megmosni a többiek lábát, hiszen nem akart senkit sem különbnek tartani önmagánál, Jézus volt az, aki teljesen magától értetődő módon megtette ezt. Ennek kapcsán a református püspök kiemelte, hogy a legszomorúbb az, amikor közöttünk is megjelennek a „kivagyi” keresztyének, akik úgy gondolják, hogy csak ők az igazi tagjai az egyháznak, csak az ő szolgálatukat érdemes számontartani, nélkülük mindennek vége szakadna. Jézusnak azonban mindenki fontos, előtte nincsenek kis vagy nagy keresztyének. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy az ő egyszülöttét adta érettünk, mert neki szüksége van ránk, mindannyiunkra, felekezettől függetlenül. És majd arról ismernek meg minket a templomon kívül, az imahéten túl, hogy mennyire tudjuk ezzel a „számontartó” szeretettel szeretni egymást. „Ehhez a tanítványsághoz adjon állhatatosságot, türelmet a Szentháromság Isten” – zárta igehirdetését dr. Fekete Károly.