Tapogatódzva botorkáltam és percekig kutráltam, mire ráleltem a gyertyára és a gyufára. Amint a kanóc lángra kapott, a meleg narancssárgás fény betöltötte a szobát. Feltettem a szekrény tetejére, és ekkor a kis láng körbe kandikálva csodálkozva fedezett fel egy-egy ódon tárgyat. A fénynyalábokkal együtt pásztáztam én is, s így sorjáztak elém gyermekkorom történései. Elém jöttek régi félhomályos esték, melyek sötétjét és csendjét a tábortüzek izzó parazsa, petróleumlámpák és gyertyák imbolygó lángnyelvei tették múlhatatlan emlékké. Micsoda hatalmas erő van egy ilyen kis lángban, mely érzelmeink széles skáláján játszik. Ám a meghitt ádventek-karácsonyok sora vagy az átvirrasztott éjszakák-fájdalmas vigíliái mellett megjelenik az fény is, mely megtérésem óta lelkemben világít, és utat mutat. Azonban embert próbáló félelmetes tűzvészek is itt lapulnak e parányi szikrából induló kis lángocskában.

A levegő, víz, élelem után a tűz a negyedik legfontosabb elem, mely életünk létszükséglete. A tűzcsiholással szinte egyidős a tűzoltás története is, melynek első fennmaradt ábrázolása a Krisztus előtti 8. században készült. A Ninive melletti Nimrudban látható képen az emberek hosszú nyelű kanalakkal öntözik az ostromolt várból kidobált égő fáklyákat. Krisztus előtt 250-ben már a matematikus és feltaláló Ktészibiosz szelepes szivattyúját használták a görögök tűzoltásra. Különféle nyomócsövek, fecskendők kitalálása után hatalmas ugrást jelentett az, hogy Amerikában 1829-ben üzembe állították az első gőzfecskenőt. Ez már 630 liter vizet 28 méter magasra tudott fellőni. Magyarországon szervezett tűzoltás elsőként 1835-ben Aradon kezdték meg. Nemsokkal ezután szerveződtek az Önkéntes Tűzoltó Egyesületek. Nagytarcsa első írásos emléke a Pest-Pilis-Solt-Kiskunság Vármegye hivatalos lapjában, 1909-ben jelent meg, mely szerint Nagytarcsa elöljárósága pályázatot írt ki egy szívó-nyomó tűzoltó kocsira és tartozékaira. Ekkortájt került Nagytarcsára Hernád Sándor kántortanító. Az energikus fiatal embert Blaskovits Oszkár rektor önkéntes feladatokkal bízta meg. Ingyen kántorizált és vezette az énekkart, s közben megszervezte a Nagytarcsai Önkéntes Tűzoltó Egyesületet, mely az 1970 évek közepéig az ő vezényletével működött.

Fiatal suhanc voltam, amikor a már nyugdíjas Sándor bácsi megjelent az iskolában és a felsőtagozatosoknak egy toborzót tartott. A nagybajúszú, ízes beszédű tanító ellenállhatatlan agitálására én is jelentkeztem. Az akkor már nagy múlttal rendelkező egyesület tűzoltóparancsnok helyettese Pintér Pista volt.

A fiúk mellett pár rátermett leány is tagja volt a csapatnak.  A tanácsháza mögötti helységben volt a tűzoltó szertár. Heti két-három alkalommal jöttek össze, mikor is Sándor bácsi adomákkal tűzdelt lebilincselő előadásait hallgatták. Példaként hozta fel az erdélyi hadsereg fegyelmezett, áldozatkész együttműködését, mely nélkül nincs esély arra, hogy leküzdjék a nagy ellenséget, a tüzet. Elmesélte, hogy a XVII. század elején az akkor még színtiszta magyar nagytarcsai református lakosság fatemploma hogyan éghetett le, és okulva mások példáján miért kellett megelőzésképpen a kis parasztházak elé ültetett árnyat adó hatalmas gesztenyefákat kivágni, nehogy az egész falu a lángok martalékává váljon. A gyakorlati oktatást Pintér Pista vezette. Az ő vezényletével időre tekerték gurították a tömlőket a tanácsháza és a Hangya Szövetkezet között; húzták-vonták a tűzoltó szekeret és a lajtot. Nem is sikertelenül, mert nagytarcsaiak a járási, és megyei versenyeket sorra megnyerték. A versenyek utáni pazar ünnepi közebédet azzal is megtetézték, hogy az egyesület tagjait a TSZ ponyvás platójú teherautóján – melyet Kasár Jani vezetett – Keszthelyre kirándultatták. Nagy megtiszteltetés volt az is, hogy Pintér Pistát, a főparancsnok-helyettest esküvőjén díszes egyenruhában masírozó délceg önkéntesek kísérték végig a falun, Hernád Sándor főparancsnokkal az élen!

Már gimnazista voltam, amikor Fényes Misa bácsi, a TSZ-elnök megkeresett minket azzal a kéréssel, hogy tekintettel az aszályos időre, jó lenne, hogyha megszerveznénk egy tűzőrséget, mely a templomtoronyból figyelné a határt. Június elején, amikor már kezdtek fakulni a gabonaszárak, berendeltek tűzvédelmi oktatásra. Hajnalban a tanya közepén nyugalmazott kántortanítónk, Hernád Sándor, falunk önkéntes, örökös tiszteletbeli tűzoltó főparancsnoka ruganyos léptekkel járt föl s alá a mázsáló előtt. Háta mögött összekulcsolt kezében lévő jegyzeteit ugyanazon ütemben mozgatta le és föl. E harmonikus fegyelmezett mozgása, valamint korpulenciája tiszteletet és tekintélyt árasztott. Határozott sarkonfordulásával éppen felénk tartott és már olyan közel voltunk, hogy felismert, s jobb kezét fejéhez emelte. Érces hangján kiáltott felénk: „Ti is megjelentetek?” Közben tisztelgő karját karmester módján a beszéd ütemében mozgatta - mintegy nyomatékot adva ennek a hivatalos mondatnak –, majd katonásan a háta mögé csapta a jegyzetfüzetéhez, közben folytatta kimért menetelését. Mire vagy harmincan összegyűltünk, Sándor bácsi kiadta a parancsot: „Emberek! Irány a lajt!” Kiképzésünk után éveken át nyolc forintos órabérben lestük a határt a templom tornyából három műszakban.

A négy égtáj felé madártávlatból nézegettem, amint az emberek jönnek-mennek, beszélgetnek, tesznek-vesznek. Éjjelente arra vártam, hogy varázslatos néma hajnali derengésben megszólaljon egy-egy kakas és halk mocorgás kíséretében elevenedjen a falu. Legelőször Hara Márika néni kelt fel. A tornácos parasztház udvarára árnyék-keresztet rajzolt a négy osztású konyhaablakból kikandikáló fény. Három óra negyvenöt perckor nyikordult az ajtó és Márika néni megjelent az udvaron. Menet közben még simított egy utolsót világoskék bő szoknyáján, s mielőtt kilépett a kiskapun, fejkendőjét szorosabbra húzta. Így indult minden hajnalban a templom tövében levő buszmegálló felé. Az első járattal ment be Pestre, hogy az Astoria szálló konyháján a vendégek reggelijét elkészítse. Azután külön művészet volt, hogy az ötven darab lágytojás mind egyforma legyen. Még hallatszott a Cinkota felé távolodó Ikarus 66-os farmotoros hangja, amikor a Hangya Szövetkezet boltja elé kanyarodott két Robur teherautó. Kipakolták a kék műanyag és az ezüst színű alumínium ládákban levő tejtermékeket, illetve a pékárút. A szürke homály derengéséből lassan színesedni kezdtek a házak, a fák és az egész határ. Az észak-keleten felkelő nap korongja fürgén hagyta el a horizontot, beragyogva az utcákat, kerteket. Az istállókból kireppentek a fecskék, nyíltak a tyúkólak ajtajai, a kondás kürtje megszólalt a Szentvégben. A tehenek elvonulása után kék hamvaskás batyuját nyakába kanyarintó, kapáját vállára vevő fehér nép indult a határba.

Már sötétedik, mire mindenki megtér a földekről. Az est, puhán óvatosan borul a házakra, de Morváéknál még ég a világ. Innen is, onnan is ládaszámra hozzák nyikorgó kerekű tragacsokon a piacra szánt zöldséget: uborkát, paradicsomot, krumplit és gyümölcsöket. János Bácsi és két fia, Jana és Pista a fuvarosok. Jócskán átbillenünk a holnapba, mire elindul a két megpakolt stráfkocsi a Bosnyák téri nagybani piacra. A távolodó lovak halkuló patkócsattogását hallgatom a sötétben. A templom körül virágzó hársfák bódító illata elálmosít. El-el bóbiskolok, s felriadva bűntudattal nézek körül a négy égtáj felé, nem történt-e közben valami baj. Csak évekkel később értettem meg a Grádicsok énekét: „Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.” (130. Zsoltár 6. verse.) Bizony nagy felelősség őrt állni. A hetvenes évek elején, egy júniusi reggelen épphogy átvettem a szolgálatot, és a torony ablakában könyökölve nézegettem a falu nyüzsgését... Egyszer csak látom, hogy a rákoscsabai út melletti gabona tábla lángba borul. Sándor bácsi oktatásának megfelelően félrevertem a harangot. (Amikor észleljük a tüzet, a harang nyelvét 3-4 másodpercenként a harang egyik oldalán kell kondítani. Árvíz esetén felváltva két harangot hasonló módon erősen megütni.) 

A népi jóslat szerint, ha Medárd napján (június 6.) esett az eső, akkor negyven napig záporok lesznek. Így történt ez 1964-ben is. Délutánonként, mihelyst  hármat ütött a toronyóra, rendre elsötétült az ég. A közeledő fekete fellegek villanásától egyre hamarabb hallatszott a mennydörgés. Már dézsából öntötték a vizet, mikor egy hatalmas villámmal egyidőben rövid, éles csettenéssel, recsegve-ropogva akkora hangerővel dörgött, hogy még a föld is beleremegett. „Ilyen még nem vót” - gondolta Morva bácsi, a tehenész. Az „Isten nyila” ugyanis egyenesen a TSZ istállójába csapott. A zsupptető egyből lángra kapott, s hiába kötötték el és hajtották kifelé a marhákat, azok rémültükben mind visszarohantak a helyükre, a lángoló istállóba. Több mint negyven marha fulladt meg és égett akkor szénné.

Pár évvel korábban, a vakáció első napjaiban a Temető utcai gyerekek „Hol az olló komámasszony?”-t játszottak. Mikor elunták a kergetőzést az útszéli ecetfák alatt, akkor Antal Dódinak jobb ötlete támadt. „Játsszunk pörzsölőset!” - javasolta, s a Tarcsai gyerekek egyből ráálltak. Mivel a disznóól már januártól üresen állt, ezért Dódi húgát, Évát nevezték ki pörzsölendő alanynak. Végül is a disznóölés férfimunka, ezért Évi beletörődve sorsába, alázattal bújt be a szalmakazalba. A gyufa apró lángja szempillantás alatt méteres nyelveket öltött. A böllérek és áldozatuk eszeveszetten menekültek. Hál’ Istennek, mindannyian sértetlenül megúszták. A helyi honvédség tűzoltói hamar eloltották a tüzet, így csak az üres ólak vesztek oda, de a ház épen maradt.

Nem úgy, mint Fényes Pali bácsi parasztháza. A villám a portájuk előtti villanyoszlopba csapott. A vezetéken keresztül az oromfal deszkája tüzet fogott, a hatalmas lángok pedig pár perc alatt felemésztették a zsupptetőt. A recsegve-ropogva izzó mestergerenda alól Pali bácsi és családja mindent odahagyva tudott csak kimenekülni. Összes ingóságuk odaveszett. Testvéreim a templomdombról szemlélték izgatottan az eseményeket. Másnap reggel édesapám János bátyámmal a kistarcsai hévhez gyalogolt. Közelről látva a porig égett épület kormos vertfalait, e megrendítő emlék még ma is elevenen él az akkor 4 éves gyermek emlékezetében ma is.

Elszálltak azok az évek és a modern, jól felszerelt, hivatásos tűzoltó laktanyák hálózata kiszorította az önkénteseket. Történt, hogy a már régóta nyugalomban élő, agg kántortanítónkat és volt tűzoltó főparancsnokunkat édesapám meghívta egy szerda esti bibliaórára. Kérte, hogy a gyülekezet előtt meséljen életéről és hitéről. A sok vidám adoma élményszerű előadása végén búcsúzóul felolvasta versét, melynek címe és visszatérő refrénje ez volt: „Bocsáss meg nékem, Teremtőm!” Hernád Sándor bácsi életének lángja pár héttel később kilobbant, de lelke ott lobog a Jézus Krisztusban megbocsájtó Teremtője előtt.