A tekintélyt parancsolóan vaskos kiadványban 854 oldalon foglalták össze a szerzők és Mirák Katalin sorozatszerkesztő, hogy milyen megfontolások mentén érdemes közelíteni a Kádár-rendszer állambiztonságával hálózati szinten együttműködő egyházi vezetőkhöz. Hogy mennyire alapos ez a munka, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ilyen nagy terjedelemben mindössze két evangélikus püspök aprólékos életrajzát, ügynöki tevékenységének legrészletesebb mozzanatait taglalják az elhivatott történészek.

Fájdalmas folyamat

A Fabiny Tamás elnök-püspök és Prőhle Gergely országos felügyelő által jegyzett Előszó hangsúlyozza, hogy az ügynökmúlttal való érintettség tárgyalásakor a legfontosabb az emberi tényező, az, hogy az egyébként eleddig feltáratlan, ámde a kutatások során már történészi értelmezésen átesett levéltári dokumentumokat élettel töltsék meg, azaz az oral history eszközével élve reflektálhassanak az érintettek, mintegy kiegészítve, netán korrigálva az abban olvasottakat. Nyilvánvalóan ezt azzal kell kiegészítenünk, hogy a megfelelően megalapozott háttértudással felvértezett kérdezők az interjúk során oda tudjanak figyelni a részletekben megbújó ördögre, és az egyházi közérdeklődésre számot tartó minden egyes részletkérdést a lelkiismeret lehetőségei szerint a legteljesebb mértékben válaszoljanak meg. Éppen emiatt ezeket a beszélgetéseket nem lehet leegyszerűsíteni a támadás-védekezés, a számonkérés-magyarázkodás/önfelmentés sztereotípiaszámba menő ellentétpárjaival, annál sokkal többről van szó, az egyházi közélet, és legfőképpen az ügynökmúlttal együtt járó emlékek meggyógyításáról. Az Az előszó jogosan jegyzi meg ugyanis, hogy az erkölcsileg gyenge lábakon álló „elkövetők” egyben áldoztatok is lettek, mert a kommunista rendszer béklyói között nem lehetett szabadon egyházat kormányozni, és bizony nem ritkán fordult elő – talán azt mondhatnánk: az volt a jellemző –, hogy a megfigyelők egyben megfigyeltek is voltak.

A cikk itt folytatódik.