Sokan voltak, akik a hittel bátorítottak. Nagyon fontos gondolatokat kaptam Istenről, aki mennyei seregeivel harcol értünk, és akinek egyáltalán nem mindegy a sorsunk. Szívembe zártam József történetét a Bibliából, és én is hittem: Isten a rosszból is jót fog kihozni. Bátorítottak, hogy bízzam rá magam a Szentlélekre, aki vezeti az embert, és ha Isten megengedett egy nehéz élethelyzetet, akkor ki is fog abból vezetni. Tudatosan hittem ezekben.

Volt, aki versekkel biztatott. Valaki az Isten oltókéséről szóló verset ajánlotta a figyelmembe: Isten farag, és addig farag, amíg olyanok nem leszünk, amilyennek ő elképzelt. Akkor értettem meg, hogy minden fájdalom és kudarc által Isten alakít és formál. Egy kilencvenöt éves néni Kipling Ha… című versét ajánlotta a figyelmembe a vers egyik fontos gondolatára utalva: Ha a kudarcot, és ha a sikert is le tudod győzni, akkor leszel igazán boldog ember.

Tudom, hogy sokan imádkoztak értem. Ez a tudat olyan erőforrás volt, amely szó szerint megtartott, főként a csalódás első két hetében, amikor csak feküdni tudtam, nem ettem és nem ittam. Szép lassan magamhoz tértem, mert az imádságok, főként édesanyám imádságai az ágyam végénél esténként visszahoztak az életbe. 

Jót tett maga a csend is a sok bátorító szó mellett. Az a csend, amikor az ember nem tudja, mit hoz a holnap, mi lesz vele, kinek kell egyáltalán, lesz-e valaha családja, gyereke, vagy egy kukába való szemét csupán, akit összegyűrtek és kidobtak. Az a csend nélkülözhetetlen, mert egyszer csak megszólal, és rájövünk, hogy nincs vége az életnek, mégiscsak megy tovább. Rájövünk, mit hibáztunk, mulasztottunk vagy rontottunk el. A csend az önmagunkra találás ideje, a megbékélésé, az újrakezdésé vagy mint az én esetemben, felkészít a kapcsolat áldással való, szép lezárására. 

A kék váza története bölcs kis történet. Ha egyszer megreped, lehet úgy állítani, hogy a hibája a fal felé van fordítva, de akkor is… a repedést nem lehet eltüntetni. Amíg „forgattam a vázám”, amíg teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy fényévekre vagyok attól, ahogyan élni szeretnék. Ez a kis történet is lendületet adott a lezáráshoz.

Voltak, akik hasznos könyveket adtak az elengedésről. Mindegyikből tanultam valamit. Egy otthoni faliújságra kiírtam magamnak az idézeteket, naponta olvasgattam őket, elmélkedtem rajtuk. A Bibliából kimásoltam magamnak ezt az igét: „A megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja ki…” (Ézs 42,3)

Filmeket néztem. Kedvencem lett a Zorba, a görög című film, amikor nevet az összeomláson, és rájöttem, hogy nekem is lehet nevetnem a saját életemen, bukásomon. Az az idézet, hogy „Táncolj, majd megjön hozzá a zene is…”, felejthetetlen számomra. 

Saját, személyes történeteket meséltek el ismerősök a maguk válságáról és megoldásairól – amiket sohasem gondoltam volna. Ezek is a segítségemre voltak. Valaki azt mondta, hogy amikor őt csalta meg a férje, ő tudta, hogy ott befejeződött minden. Én nem tudtam, mi következik, lesz-e békülés. Teljes bizonytalanságban éreztem magam. Azt tudtam, hogy ha valakit szeretek, akkor fél lábbal is, a világ végére is elutazom érte, hogy vele lehessek. Ezek az érzések lassan kezdtek elmúlni, ha a férjemre gondoltam, aki más társat választott magának. 

Mit kezdjek a csalódással? A csalódottság érzéséből is van kiút, a megbocsátás útja – erre magamnak kellett rájönnöm. Meg kellett bocsátanom a férjemnek és magamnak is, hogy voltak hiányosságaim, melyekre nem figyeltem oda. A csalódásból megbékélés lett, de ehhez sok idő kellett.

A barátok rengeteget segítettek. Egy idős bácsi így vigasztalt, népies egyszerűséggel, mosolyogva: Kutyaharapást szőrével! És milyen igaza volt! A barátság, a barátok megtartó erejét le sem tudom írni. Nagyon hálás vagyok a barátaimnak! Egy-egy elmélyült barátság olyan lendítő erőt adott, boldogságot, hogy újra kezdtem örülni az életnek. 

A zenélés és az úszás is sokat segített. Volt úgy, hogy amikor rám jött a sírás, a bánat, a gyász, a mély fájdalom, akkor zenéltem. Meghívtam valakit a baráti körből, aki kísért. Máskor elmentem úszni. Nagyon sokat segített a mozgás, és amúgy is: az uszodában senki sem látta, hogyan ömlött a könny a szememből. Senki sem firtatta, mitől lett vörös a szemem, a sírástól vagy a klórtól, esetleg mindkettőtől.

Ami rossz az életben, attól szabadulj meg minél előbb, és ami jó, ahhoz ragaszkodj. Így szólt az egyik jó tanács akkoriban, melyhez fel kellett nőnöm, hogy megértsem és megcselekedjem. Meg kellett érteni, hogy az élet teljessége mennyi öröm, boldogság, ugyanakkor mennyi csalódás, bánat és szomorúság is. Nagy bölcsesség, ha valaki a jó és a rossz között okosan és gyorsan tud dönteni. Az önismeret fontosságára döbbentettek rá ezek a sorok. 

A munkámat nagyon szerettem. Belevetettem magam egy új munkába, ahol hagytak dolgozni, ahol elismertek, ahol támogattak. Mai napig nagy szeretettel emlékezem vissza azokra a kollégákra, akikkel munkaidő után ide-oda beültünk, akikkel közösen kirándulni mentünk. 

Fogadalmaim is voltak. Megfogadtam, hogy többet nem keserítem meg sem a magam, sem egy másik ember életét. Megértettem, hogy a boldogság ajtaja kifelé nyílik. Rendezetlen élethelyzetem miatt lecsúsztam számomra fontos, mélyebb barátságokról. Nem volt más út: beadtam a papírt a bíróságra, melyet rémálmaimban sem tettem volna meg soha. Azon a napon mégis megtettem. 

A válás borzalmasan fájt. A válás tehát csak évekkel később következett be, amikor az idő bebizonyította, hogy jó volt együtt felnőni, de végül mindketten máshová érkeztünk meg. Mindenesetre fontos volt a válásig az a pár év, hogy tisztán lássuk további utunkat, hogy ismét találkozzunk, és hogy mindketten tisztességesen és szépen lezárjuk a kapcsolatot. Három év után sikerült tisztán látni és lezárni egy már romjaiban sem létező házasságot. Mégis nagyon fájt a válás, és ezt is ki kellett heverni…

Minden nap új kezdet: ajándék a boldogságra és a másik boldogítására. Naplót kezdtem vezetni a hétköznapokról, felírtam az örömöket, bánatokat, kiírtam magamból a gondolatokat egyedüllétemben. Máig is őrzöm, mint a nehéz évek gyötrődését és bizonyságát annak, hogy ki lehet jönni minden nehézségből Isten kegyelmével, hittel, önismerettel, a barátok, szerető családtagok és még mennyi minden segítségével. Ebbe a mottóba belekapaszkodtam. Évek múlva ismét férjhez mentem, és gyermekeink születtek. A családomért mindennap hálát adok Istennek, mert tudom, hogy mekkora ajándékot jelentenek számomra. 

A csendet magamban őrzöm: azt a csendet, amely társam lett a gyötrődések idején, amely alkalmat adott arra, hogy szétessen, aminek szét kellett esnie, és Isten a szétesett darabokból valami újat építsen fel. Ez a csend mindig szembesít azzal, hogy honnan kezdtem újat egy úrvacsora alkalmával, amikor kimondtam: „Legyen meg a te akaratod!” Tudom, hogy onnan kezdődött minden további. Azóta hiszem és vallom, hogy az úrvacsorában erő van, és hogy aki Istenre bízza magát, az megtartatik, és sohasem lesz ördögszekér-életű, akit ide-oda fúj a szél a sivatagban, hanem virágzó növénnyé változik, és további hajtásokat hoz egy olyan kertben, ahol mindennap növekedés van szeretetben. Ez a boldogság kérhető Istentől, és csak az ő kegyelme útján adatik meg. Én így hiszem. 

A cikk megjelent a Híd magazin 2018. III. számában.