Házigazdaként Cselovszky Ferenc nyitotta meg a napot kezdő elcsendesedéssel, majd Johann Gyula és Gregersen-Labossa György adott tájékoztatást az Evangélikus Hittudományi Egyetem Diakóniai Képzési Központja által indított szupervizor – diakóniai mentor képzésről.

Következő napirendi pontként Czenthe Miklós szólt az iktatás rendjéről – a kötelező és javasolt dokumentumok mellett az e-mailes levelezés megőrzésének kérdéséről is –, egyfajta iránymutatás szükségességét javasolva.

Ezután Aradi András kezdeményezett beszélgetést a gyülekezet mint teológiai és az egyházközség mint jogi fogalom kérdésében.

Ezt követően Szarka István a lelkészi pasztoráció és közösség összefüggésében vetette fel a működési és szolgálati keretek pontosabb meghatározásának lehetőségét annak érdekében, hogy mindezek ne rójanak irreális terhet egyik félre sem.

Ebéd után Gíró-Szász János foglalta össze kérdéseit és felvetéseit előterjesztésében a püspökök fegyelmi jogkörének esetleges megerősítésével kapcsolatban, majd úti áldással ért véget az alkalom.

Az alábbiakban Cselovszky Ferenc áhítatának szövegét olvashatják:

„[M]ajd ezt mondta nekik [Jézus]: Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az az igazán nagy.” (Lk 9,48) 

A szóismétlés – egyes vélemények szerint – az egyik leginkább irtandó stiláris hiba. Szóismétlésnek azt nevezzük, amikor egyazon mondatban ugyanazt a szót többször használjuk.

Úgy hiszem, Jézust elmarasztalta volna a nyelvtantanára, a Lukács által lejegyzett egyik mondatában ugyanis négyszer szerepel ugyanaz a szó. Ez a szó a befogadás. Figyelmetlen lett volna Jézus? Tartok tőle, hogy nem. Nagyon is tudatos. A szóismétlés szándékos alkalmazása ugyanis lehet tudatos nyelvi eszköz is egy fontos dolog hangsúlyozásakor.

Hagyjuk hát, hogy ezen a böjtelői reggelen célhoz érjen bennünk Jézus szándéka, és hangsúlyt kapjon szívünkben, lelkünkben, gondolatainkban ez a szó: befogadás. A böjt bizonyos tekintetben a befogadás ideje.

Egyes szerzetesi közösségekben gyakorlat volt a nagyböjtben, hogy az év közben serényen kétkezi munkát végző barátok ilyenkor elolvastak egy könyvet. Megnyíltak új gondolatok, új ismeretek, új impulzusok befogadására.

Sok minden van, aminek befogadását fontos gyakorolnunk. A böjtben elénk lépő Krisztus önvizsgálatra hív. Kritikát fogalmaz meg bizonyos dolgaink fölött. A kritika befogadása nem mindig könnyű. Mikor elevenünkre tapint, érzékenyen érint, feladat elé állít, szívesen elhárítanánk. Nem véletlen, hogy Jézus egy mondatban négyszer is emlékeztet a fontosságára.

Befogadni valami újat. Akkor is, amikor az előre kész válaszok, a kialakult vélemények olyan kényelmes biztonságot kínálnak, nem könnyű. Merjünk hát nyitni, merjük magunkat új igazságokkal szembesíteni, és ne csak azt hajtogassuk, hogy „én már tudom, mert elég nagy vagyok”, vagy ahogy egy másik mai igében olvassuk: „Az óbor a jó.”

De a böjtidő rengeteg meggazdagító üzenetet is tartogat számunkra. Amint elénk tárja Isten megtartó kegyelmét. A megbocsátás erejét. A szelíd áldozatvállalásban rejlő, világot formáló őserőt. A zsigeri indulatainkat felülmúló isteni szeretet hatalmát. Ezeket a tartalmakat is fontos befogadnunk. Hogy munkáljanak bennünk. Hogy kiszorítsák a kétséget, a bénító félelmeket, az ártó, lehúzó gondolatokat.

Befogadni, befogadni, befogadni, befogadni. Ezzel a szándékosan bevállalt stiláris hibával Jézus ma bennünket hív magához. Hagyjuk hát, mint a kisgyermekek, hogy erőt vegyen rajtunk az ő befogadó szeretete, és munkálja bennünk a növekedést.