A szervezők nagyszerű helyszínt választottak a találkozáshoz, néhány száz méterre a Niagara-vízeséstől. A teremtettség e csodája éjszakánként a szobánkba is beszűrődő zúgásával emlékeztetett az „élő víz”-re, amelyet Jézus ígért azoknak, akik a Szentlélek által kapcsolatban élnek Istennel. „…Isten patakja tele van vízzel.” (Zsolt 65,10) Ez a patak kifogyhatatlan, áradó, életadó egy ilyen bolond korban is, amelyben élünk. Ez a reformáció titka is. Nem Luther és Kálvin halt meg értünk, nem ők a nagy reformátorok, hanem a Názáreti, aki az élő vizet, az Istennel való közösséget hozta el a szomjazó emberiségnek. Jézus Krisztus a Reformátor, aki a deformálódott, mínuszba süllyedt egyházat és emberiséget jött helyreállítani. Ezért van még gyülekezet, ezért emlékezhetünk, ünnepelhetünk és reménykedhetünk a jövőt illetően.

Stagnálás, misszió, fogyás?

A másfél milliónyi magyar több hullámban érkezett Amerikába: az 1848–49-es szabadságharc leverését követően, aztán az 1930-as évek gazdasági válsága idején, majd a második világháború és az 1956-os forradalom után. A kivándorlók templomokat építettek, gyülekezeteket alapítottak.

Most az Egyesült Államokból, Kanadából, de még Ausztráliából is érkeztek erre a konferenciára, nagyobbrészt reformátusok. Az evangélikusokat a clevelandiek és a torontóiak képviselték, valamint jómagam, aki az anyaországi eklézsia köszöntését vittem. Komoly erőkkel vonult fel a magyarhoni és az erdélyi reformátusság is, két püspökkel. A magyar kormányt is többen képviselték Balog Zoltán miniszter vezetésével. 

Igehirdetések, fórumok, ünnepi istentisztelet – konfirmációi fogadalom megerősítésével – tették tartalmassá a találkozást. Nyíltan előkerült a szórványban élő magyarság és az egyház helyzete. Nagy kérdés, hogy a gyülekezetek stagnálnak-e, vagy missziói beállítottságúak, netán elfogynak, és tisztelettel, kegyelettel a sírig kísérjük őket. Mindhárom változatra vannak példák ezen a vidéken is. Ma is reformációra van szüksége az egyháznak.

Cleveland: koptoké a hajdani magyar templom

Egy időben a második legnagyobb magyar településnek is nevezték a most félmilliós nagyvárost. Két nagy templomot és parókiát is építettek az elődök. Fájdalmas, de szükségszerű döntést hozott a gyülekezet vezetése az elmúlt években: arra az elhatározásra jutottak, hogy eladják mindkét fenntarthatatlanná vált templomukat. A valamikor városrészt kiépítő magyarság szétszóródott, a lakosság kicserélődött. A hívek féltek a veszélyessé vált környéken.

Ebben a városban valóban szinte minden utcasarkon templomot találunk. Itt nincs központi támogatás, mesterségesen üzemeltetett egyházközség. Ha van megfelelő létszámú közösség, van, aki fenntartja az épületeket, ha elfogy a gyülekezet, át kell gondolni a helyzetet. Eladni sem sikerült az épületegyüttest, árverésen, áron alul adták tovább egy kopt közösségnek. A másik templomot három éve árulják, eddig eredménytelenül. Különös volt bejárni a helyiségeket, látni az utolsó istentisztelet énekszámait a táblán, a félretett hangszereket, bútorokat, kegytárgyakat. Elhagyottá vált az Isten háza.

Mégis van remény. Isten a földön leginkább az emberszívben szeret lakozni, és nem kőépületekben. A közösség, amíg nem vásárol saját tulajdonú ingatlant, egy magyar református épületegyüttesben és a Tamásy lelkész házaspár lakásában tartja összejöveteleit.

Igét hirdettem a református és az evangélikus istentiszteleten, előadást tartottam Reformáció napjainkban – a misszió mai útjai címmel. Élénk gyülekezetet találtam. Szinte mindenkinek van aktivitása, szolgálata, valamint érkeznek újabb érdeklődők. Idővel talán az evangélikusok is elkezdhetnek angol nyelvű alkalmakat is tartani, hiszen a harmadik és negyedik generáció tagjai már nem feltétlenül beszélnek magyarul. Úgy gondolom, hogy az egyháznak nem csupán a magyar nyelvűeket kell elérnie. Élmény volt a kilencvenegy éves Mihály Ernő által vezetett városnézés. Ötven éve felügyelője a gyülekezetnek. Nem Magyarországon született, életében csupán két hetet töltött hazánkban. Százéves bátyjával szeretnének egyszer végighajózni a Dunán. Ernő bácsi még az eredeti magyar negyedben él. Megmutatta, hogy hol voltak az éttermek, üzletek. Kreatív gondozója a magyar kulturális parknak is. Meglátogattuk a környéken élő különleges, anabaptista eredetű keresztyéneket, az amishokat is. Ők tudvalevően nem használnak áramot, tehát internet, televízió sincs a lakásukban. Nyugdíjat sem fogadnak el az államtól. Csendben, visszahúzódva, természetközelben élnek. A környezetvédők manapság szimpatizálnak velük, némelyek még csatlakoznának is hozzájuk.

Toronto: lelkész ötszáz kilométerről

Kanada legnagyobb városa mintegy ötmillió lakosú. Úgy tűnik, a sok nemzetiség békében él együtt, nagy területen. A szabadosság itt is jelen van. A város egyik legismertebb terén a homoszexu- álisok zászlaját fújja az Ontario-tó felől érkező szél (Clevelandben is láttuk a homoszexuális városnegyedet intézményekkel, templomokkal, számtalan jelképpel, zászlóval díszítve). A tó környékén valamikor a huron indiánok éltek.

Az evangélikusok közösségét dr. Mekis Éva felügyelő tartja össze. Tamásy Zoltán lelkész az ötszáz kilométerre lévő Clevelandből jár át minden második vasárnap igét hirdetni. A magyar gyülekezet német evangélikus templomot bérel. A Muravidékről származó egyik idős testvér évtizedek óta százhúsz kilomé- terről jár az istentiszteletre. Itt is megtartottam reformációs előadásomat, és hirdettem az evangéliumot. A torontói baptisták is meghívtak szolgálatra. Ők a város szélén építenek új imaházat.

Egyik délután Mekis Éva házában találkozott az ökumenikus kórus. Különleges tapasztalat beszélgetni az itt élő magyarokkal. Szinte mindenkinek regénybe illő életútja van. Az egyik néni felidézte azt a borzalmat, amikor 56-ban Budapest belvárosában vagy húszan szaladtak egy forgó, lövöldöző orosz tank elől. A gyilkológép szinte mindenkit lelőtt, de ő csodával határos módon életben maradt.

Az itteni magyarok sok ezer kilométerre élnek attól a helytől, ahol születtek, ahol megtanultak beszélni. Élettörténetük, sorsuk eltérő, ám a gyökerek, a hit és a nemzetiség összetartja őket.

Idős orvos barátom így köszönt el tőlem amerikai utam előtt: „Minden lépésedet áldás kísérje!” Fontosak az ilyen áldáskívánások.