Mint kiderült, az igevers nem egyszerűen a szervezők választása alapján került a meghívóra. Ezt a mondatot már sokkal korábban kiválasztották Vönöckön: pontosan kétszázharminc éve. Az építők ugyanis ezt az igét írták bele épülő templomuk alapkövébe. Ha úgy tetszik, most egy múltból megszólaló üzenetként jött elénk.

Nekünk, lelkészeknek abban a kiváltságban lehet részünk, hogy nemcsak a készüléskor, aztán az istentiszteleti prédikációban, de sokszor még az adott esemény után is foglalkozhatunk egy-egy igeszakasszal, mert az ige dolgozik bennünk. Így forog bennem ez az igevers egy jó ideje, immár az ünnepi alkalom elmúltával is.

Az első gondolat, amely még a készülés elején futott át rajtam, az volt, hogy nagyon jó, de egyben nehéz is ez a téma: a kontraszt a láthatók és a láthatatlan dolgok között. A régmúltból szinte semmi más nem maradt itt, csak a szemünk elé tornyosuló szép épület. A templom, ahol majd együtt leszünk, s amelyet – mint az elődök ajándékul hagyott örökségét – szívesen simogatunk végig a szemünkkel és érintünk meg a kezünkkel.

Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra!

Aztán már az ünnepen, a prédikáció előtt a gyülekezet fiataljai tartottak egy gazdag és színvonalas gyülekezettörténeti műsort. Nem a láthatókról volt szó. Nem a szemünk elé tornyosuló falakról beszéltek, hanem a gyülekezet történetének az emlékeiről. Olyan eseményekről és személyekről, amelyeket és akiket a szemünk már nem láthat, de különböző régi feljegyzésekből ismerhetünk, és Isten eszközei voltak.

Igehirdetésem elején kiindulásul én is a templomépítés hátterébe szerettem volna betekintést nyújtani egy kis adalékkal. Pár hete a soproni levéltárban volt lehetőségem belenézni Hrabovszky György egykori lelkész és főesperes éppen kétszáz éve, 1816-ban összeállított, Presbyterologia című kétkötetes munkájába. Az akkori dunántúli egyházkerület lelkészeit bemutató művet lapozgatva a szerzőnek az édesapjáról, Hrabovszky Sámuel püspökről írt sorai között találtam néhány érdekes, vönöcki vonatkozású morzsát is. Az egykori püspök fia nemcsak az apja által ordinált lelkészekre, felszentelt templomokra tett utalást, hanem a korra jellemző különleges alkalmakra is. „Megülte az ő hamvaiból feléledt némely új Eklésiánk öröm ünnepeiket is… Vönöckön, ahol 1786. Krisztus Urunk megjelenése után 11. vasárnap örült szomszédi és barátival azon kincsnek megtalálásán a melly elveszett vala…”

Ha a mozaikot összerakjuk, akkor előjön a láthatatlanságból a türelmi rendeletet követő időszak evangélikus újrakezdésének, a nagy templomépítéseknek a kora. Az éppen kétszázharminc éve, 1786 áprilisában szolgálatba lépett püspök valamikor a nyár közepén ellátogatott Vönöckre, ahol az evangélikusok romjaiból éledező, kicsi közössége várta. Az eseményekből nyomon követhető, hogy miben és miként segített Hrabovszky Sámuel az újjászerveződő gyülekezet első lépéseinek megtételében. Ugyanennek az évnek az augusztusában, annak első napján ordinált egy fiatalembert, az akkor harmincegy éves, győri születésű Torkos Ádámot – Vönöck számára. Három hét sem telt el, és annak a hónapnak a 20. napján a mai vönöcki templom helyén álló pajtában megtartották az istentiszteletet, majd határoztak a templomépítésről. Még abban az esztendőben lerakták az alapkövet, amelybe beleírták az idézett igét. A következő évben már az elkészült épületben tartották az istentiszteleteket.

Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra…

Az ismeretlenségből és láthatatlanságból előkerülő kis mozzanatok nagyon érdekesek, fontosak és tanulságosak, de igénk még mélyebb mögé tekintésre hív. Annak a felfedezésére, aki az ismert és a még nem ismert események, illetve emberek mögött, által, mellett és felett is munkálkodik. Ő az, aki a nehéz időkben is védte, oltalmazta és erősítette az övéit, és aki elhozta a szabadabb időket számukra.

Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra.

Különösen egy olyan ünnepen, amikor nagyon is kínálja magát a szemünk előtt tornyosuló épület, hogy figyelmünk arra fókuszáljon, amit szeretett elődeink áldott hagyatéka nyomán örököltünk. Tudatosan tanulnunk kell nem a láthatóra nézni. A régi közmondás bölcsen figyelmeztet: megeshet, hogy az ember a fától nem látja az erdőt…

Sajnos ez megtörténik az egyházban is. Ahogy a fa az erdőt, a láthatók úgy takarhatják el a láthatatlant. Nem véletlen, hogy az egyetemes egyház történetében különböző helyeken és időkben több nagy vihar is kitört a képi ábrázolásokkal kapcsolatban. Nem szabad elfelejteni, hogy Nyugaton éppen a reformáció sodrása hozta a felszínre újra ezt a témát. Mi mérsékelt evangélikusokként természetesen nem tudunk azonosulni a képrombolókkal, de arra nekünk is komolyan oda kell figyelnünk, hogy a láthatók nemcsak segíthetik, de néha akadályozhatják is a látásunkat! Ezért persze nem a képek, szobrok, emberek a hibásak, nem a szemünk elé táruló látvány okolható. A probléma bennünk van.

Bizonyos esetekben akár még a templom, az egyház vagy az ige szolgálatára rendelt lelkész is akadálya lehet a tisztánlátásnak. Luther 499 évvel ezelőtti felismerése nagyjából erről szólt. Amikor Wittenbergben kiszögezte a kilencvenöt tételt, a búcsúcédulákkal kapcsolatos teológiai kritikáját, gyakorlatilag azt jelezte nyilvánosan, hogy az akkori egyház az általa kialakított bűnbánati gyakorlattal nem megvilágította, hanem inkább eltakarta a kegyelmes Istent.

„…nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”

Köszönöm a kétszázharminc éve élt vönöcki templomépítőknek, hogy a lényegre irányították a figyelmemet.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 39. számában jelent meg, 2016. október 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.