A mindössze harmincnyolc esztendőt élt magyar író, költő, pedagógus, evangélikus gimnáziumi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja rövid, küzdelmes élete alatt megalkuvás nélkül hirdette az egész nép számára kivívandó jogokat, a szabadságot és függetlenséget, amelynek előfeltételéül a szellem szabadságát, a mindenki számára elérhető, megszerezhető műveltséget tartotta. Egész élete egyetlen lobogás volt, mint az „elfojthatatlan kis lángé”. Petőfi Sándor szavaival élve Vajda Péter a hazát mindvégig szívében hordozta; könyveivel, újság- és folyóiratcikkeivel, tanulmányaival, verseivel, elbeszéléseivel, szószéki beszédeivel a természet, a haza, minden hon- és embertársunk szeretete mellett tett hitet.

A lángoló szívű népművelő küzdelmes életének fontosabb szakaszait a január 20-i, vanyolai főhajtáson, Vajda máig álló szülőházának udvarán a település polgármesterasszonya, Varga Rita idézte fel beszédében, verses-zenés műsort pedig a lovászpatonai Bánki Donát Általános Iskola tanulói, valamint a vanyolai asszonykórus adott. 

Az emlékház homlokzatán lévő táblák alá a Vanyolai Önkormányzat, az Elsősorban pápai Városbarát Egylet, s a Rákóczi Szövetség Pápai Csoportja képviseletében kerültek emlékkoszorúk az idei 212. születési évforduló jegyében. 

Szülővárosomban, Pápán Petőfi és Jókai neve mellett talán egy harmadik költő nevét emlegetik a legtöbbet egy lakótelep elnevezése révén. Pápától mintegy félórányi útra áll az az egyszerű kis parasztház, melynek falai között 1808. január 20-án meglátta a napvilágot az emberi méltóság és szabadság ihletett költője: Vajda Péter.

„Kertek közé van temetve a falu; szálas diófák sudarain át két tornyot látni, jó távol egymástul; a két torony két szentegyházon van, s a két templomban egy istent imádnak” – vetette papírra a poéta szeretett falujáról, a Bakony széli Vanyoláról. Ma is, ha az ember errefelé tart gépkocsival, hamar szemébe ötlik ez a két torony, mintegy „felkiáltójelekként”. Az érkezőt rendezett, tiszta utcák, műemlék épületek, a zártkertekben pedig pincesorok fogadják. Talán annyira nem is változott sokat ez a kedves kis község az évszázadok alatt: megtartotta emlékeit, hagyományait, hitét. A szegény, lutheránus jobbágyszülők fia napjainkban sem tévedne el egykori falujának utcáin, ahol hajdanán szaladgált, játszadozott pajtásaival, akikkel együtt harangozott a toronyban.

De nem tévedne el a közeli mezőkön és erdőkön sem, melyek felfedezésre csábították – ahogy ma is az errefelé térőt, mert ez a vidék most is különösen barátságos, szép. Vajda gyermekévei a természet ölén teltek, innen eredt oly sokszor megénekelt nagy természetszeretete: „Szerettelek vidék, halmaiddal, völgyeiddel s völgyeid ölében a híves csermelyekkel, tornyokkal távol és közel... a Somló kúpjával és a Sághegy leszelt tetejével... Gyakran néztelek át a halmok- és hegyekrül, gyakran szeltelek át futásomban... Szerettelek, felhők, melyek légi halakkint úszkáltatok istenem egében, madarak, melyek csevegtetek előttem és fészkeltetek és dolgot adtatok, hogy elraboljam nyájas fiaitokat... lepkék, melyekkel versenyt siettem egyik virágtul a másikhoz... Szerettelek, Bakony, kék tetőddel, kék tetődön a fehér nappal vagy a fekete felhőkkel s fekete felhőid gyomrában a fényes villámokkal. Gyakran pihentem bükköseid híves árnyékában, gyakran hallám benned a szelek zúgását, s e zenét angyalok nyelvének hittem... gyakran remélék tetődrül az ég kapuján beléphetni...”

A törekvő jobbágyfiú lankadatlan szorgalmának köszönhetően kicsiny falucskájából a magyar lutheránusok fellegvárába, a soproni líceum iskolapadjába került. Kitűnő diák volt, azonban dacos bátorsága konfliktusba keverte egy tanárával; emiatt Győrbe kellett továbbállnia, hogy elvégezhesse a bölcsészetet, majd aztán még tovább, Pestre. „Itt lesz pályád, súgá a szellem... Hittem neki, s Pesten maradtam. Kerestem a tudományok csarnokait...” – írta.

Felvették az egyetem orvosi karára, ahol olyan jeles tudósok oktatták, mint a kiváló gyógyász és nyelvújító Bugát Pál, akivel pár esztendő múlva életre hívták a Magyar Természettudományi Társulatot. A természettudományok fejlődése és népszerűsítése különösen szívügyévé vált Vajdának, így csöppet sem volt kérdéses számára, hogy életét ezeknek szentelje. Külföldi tanulmányutakat tett, ismeretterjesztő hetilap szerkesztésében vállalt feladatot. De tervei negyedéves hallgatóként hirtelen törést szenvedtek. Abba kellett hagynia a tanulást, mert egy felütő kolerajárvány miatt egy orvos tanára ellen kitört diákzendülés szervezésének gyanújába keveredett. Tisztázása érdekében vizsgálatot folytattak ellene, de ő ártatlansága tudatában büszkeségből, dacból vonakodott a magyarázkodásoktól, s búcsút intett a pályának. Nem lett belőle orvos, de csak azért is be akarta bizonyítani istenadta tehetségét ország-világ előtt. Intenzív alkotómunkába kezdett, tervezett-szervezett, s fáradhatatlanul munkált tollával. Először hírlapírással kereste kenyerét. Medikus vonatkozású cikkeket is írt, de ezeken kívül számos elbeszélés, regény, novella, vers került ki kezei alól. Sőt, szorgalmasan fordított, főleg Shakespeare-t. Felvilágosult nézeteket hirdetett, nyíltan, több fórumon hangoztatta a polgári átalakulás időszerűségét. Kemény, rendíthetetlen volt, hű az elveihez s főként az igazsághoz. „Az igazság szava áthatóbb a mennydörgésnél, s az igazságtalanság villámot hord kebelében” – vallotta.

„Isten e hont s minket bővséggel azért özönölt el, / Hogy mi is áldozzunk tiszteletére sokat...” – fogalmazott egyik költeményében. S ennek szellemében is tett. Miután bejárta szinte az egész országot, a szarvasi evangélikus gimnáziumba állt tanárnak. Az 1802-ben alapított intézményt szinte országos hírűvé emelte. Megfelelően képzett és méltó emberi tartású pedagógusgárdát toborzott, helyreállította az iskola tekintélyét, bevezette a szakrendszerű tanítást, könyvtárat szervezett, ösztöndíjakat alapított, megszüntette a testi fenyítést, nagyobb teret adott a természettudományok tanításának, valamint önképző társaságot alakított. Az iskola hírnevének öregbítésében segítője lett az az inóci születésű, volt pápai diák, Bloch Móric, aki – mielőtt hozzá érkezett – már nagy ismertségre tett szert Mózes öt könyvének két nyelven (magyarul és héberül) való megjelentetésével. Ez a tudós Ballagi Mór néven az első zsidóként került be a magyar akadémikusok közé, majd megkeresztelkedett, áttért az evangélikus hitre. Vajda és Ballagi megértették, segítették egymást. Amikor a pozsonyi országgyűlésen a téma a zsidók egyenjogúsítása volt, Ballagi röpiratot fogalmazott A zsidókról címmel, melyhez Vajda Péter írt előszót. Ez nagy elismerést keltett. Vajda gondolatai ma is megszívlelendők: „A zsidók elnyomása magában véve a legnagyobb igaztalanság volt. Minden egyes ember a föld gyermeke, s őt onnan kiirtani senkinek nincs joga. Az életjogot tehát a születés adja eltörölhetetlenül, amibül ismét az következik, hogy főképpen azon földön van mindenkinek élni joga, ahol születék; mivel pedig minden föld honhoz, országhoz tartozik, minden születettnek hona, hazája van, az, melynek részét születési földe teszi... Polgárrá lőn ő (a zsidóság), tehát emberré. Nyitva előtte minden ösvény ereje gyakorlására, érdem szerzésére, létele szilárdítására. Letörölteték homlokárul a megvetés bélyege; nem földönfutó többé, hanem kedves és hasonló jogú fia a hazának...”

Mind Vajda, mind Ballagi nagy lelkesedéssel terjesztette a magyar nyelvet, különösen a Szarvas környéki, nem magyar nyelvű településeken. „A magyar nyelvben a nemzeti egység vezércsillagát és őrangyalát tekintsétek, mely nélkül maholnap egy, a töröknél nem jobb északi hullám nyelhet el bennünket... Legyen a magyar nyelv azon Ararát számunkra, melyhez megkössük polgári alkotmányunk hajóját, az igazság, munka és testvéri szeretet kincseivel bővelkedőt.” – hangsúlyozta a magyar nyelv fontosságát Vajda Péter.

Tanulságul arra, hogy milyen nagyszívű természetszerető-humanista-istenfélő magyar volt, érdemes ezen sorokat is idézni tőle: „...Az Isten a szeretet maga. Szeretete beszél hozzánk a napfényben, holdvilágban, a rezgő csillagokban, esőben és viharban, az évszakok forgásában. Szeretettel alkota ő mindent, legcélszerűbben rendeltetéséhez. Szeretete legszebb gyöngyéül állítá az embert a világra, fölruházva őt testi s lelki elsőségekkel, hogy koronája legyen a teremtésnek... Isten a legnagyobb bölcsességgel rendezte el a természetet. Vannak emberek, kik e rendezésnek ellene akartak szólani, jobbítani akartak rajta: a rövidlátó bohók, kik meg nem gondolák, hogy mi csak bámulni is kevesek, gyöngék vagyunk azon nagy összehangzást és célszerűséget, mely Isten műveiben, a világban látható... Hitegységre kell törekednünk. A természetben egy jó atya mutatkozik, kinek atyai gondja s alkotói szeretete mindenhová kiterjed. Ő fölküldi napját a pillangónak szintúgy, mint az embernek, kizöldíti a tölgyet, hogy levelei tápláljanak egy egész világot apró lényekbül, gyümölcse eledelül szolgáljon állatoknak, s árnyában az ember pihenhessen s gyönyörködjék. Szellőt küld a tengerre, hogy éltesse a vizeket és benne a milliárd állatokat a nagy cethaltul a legkisebb féregig, hogy az emberek hajói gyors menetelt kapjanak rajta, átszökdössenek a hullámokon és világrészek áldásait, kincseit hozzák nekünk...”

Ugye, milyen csodálatosan gondolkodott Vajda a világ mozgatójáról, s Isten művéről! Hát még milyen hatással voltak szabad gondolatai kora fiataljaira, akik okfejtéseit, tanításait élőben hallgathatták. Nem csoda, hogy hamar népszerűvé vált. A szarvasi, ágostai hitvallású evangélikus főiskola igazgatójának, filozófiai tanszéke tanárának nagy hatású előadásait a város közönsége is mind nagyobb számban látogatta. Vasárnapi beszédeinek – „erkölcsi beszédeinek” – szabad szellemisége miatt aztán hamar vizsgálat indult ellene. A hatalom ugrásra készen állt, hogy meghurcolja a szabadgondolkodót: anarchikus politikai felfogás, vallások felforgatása volt a vád. Híre feljutott egészen V. Ferdinándig, de az evangélikus egyházmegyei és egyházkerületi vezetők szándékosan késleltették a per végkifejletét; sohasem került sor az ítéletre. Ezt a tudós költő hirtelen halála is befolyásolta.

Mélyen meggyászolta a nép Vajda Pétert. Nagy adakozás indult, hogy méltó síremléket állíthassanak neki. Az azóta eltelt több mint százhetven esztendő óta szülőhelyén, Vanyolán, működésének színhelyein és máshol is intézmények, egyesületek, utcák, lakótelepek, szobrok őrzik emlékét. Azét a férfiét, akiről másik halhatatlan szellemű költőnk írta: „Ki e hajlongó, görnyedő időkben / Meg nem tanúla térdet hajtani, / Ki sokkal inkább hajtá le fejét a / Szabad szegénység kőszikláira, / Semmint a függés bársony pamlagára. – / Sirassa benned, elhunyt férfiú, / A természet leghívebb gyermekét, / Sirassa benned dalnokát a hon... / Legkeserűbb az én könyűm, ki benned / A függetlenség hősét siratom!” (Petőfi Sándor: Vajda Péter halálára)

Nagyon fontos kiemelnünk Vajda Péter szülőhelyének jelentőségét! Vajda Péter Pápa közeli szülőhelye és szülőháza a magyar történelem része; szerintem hasonló, mint Kossuthé Monok, Petőfié Kiskőrös... És ez – gondoljunk csak bele – óriási dolog, s ezt továbbra is becsülni kell vanyolaiaknak, Pápa környékieknek és pápaiaknak egyaránt – de minden magyarnak is!

A szerző az Elsősorban pápai Városbarát Egylet ügyvivője.